Nevezetesen, hogy nem létezik olyan demonstrációs forma, amit társadalmi és politikai ellenzéke ne vetett volna be ellene. Volt itt Erzsébethíd-foglalás, tömeggyűlés az Astoriánál, hónapokig tartó piknik a Kossuth téren, sőt kordonbontás is, politikus főszereplőkkel. Az sem számított rendőri közreműködést indokló problémának, hogy a „népgyűlés” zavarja a parlament működését – pedig zavarta, például a kormánypárti képviselőket a demonstrálók rendszeresen inzultálták.

A fentiek okán nem csak azt tudtuk meg nagyon pontosan, hogy a rendőrségnek hol van a tűréshatára, hanem azt is, hogy a mostani kormányerők mit gondolnak a véleménynyilvánítás ezen formáiról. Sőt a nagyközönségnek az a része, amelyik nem felejtette a szavazófülkében a memóriáját, azt is fel tudja idézni, hogy a Fidesz-közeli média milyen álláspontra helyezkedett az utcai politizálással kapcsolatban. Még az emlékezetes tüntetésfolyam legdurvább epizódjáról, az autógyújtogató, székházostromló éjszakáról is az 56-os forradalmi romantika ugrott be a jobboldali véleményformálóknak – vélhetően tehát mindig kellemesen felszökik az adrenalinszintjük, ha a nép a köztereken mondja (és mutatja) ki, mit gondol a nagypolitika teljesítményéről.

Most újra itt az alkalom: lehetne örülni, lelkesedni.

Még csak attól sem kell tartani, hogy korpa keveredik a tiszta búza közé, és véletlenül mindenféle szedett-vedett népség kapja a bátorítást. A szeptember 29-i csütörtökre meghirdetett – és a rendőrség által mondvacsinált indokkal megtiltott – tüntetést a szakszervezetek szervezik: törvényesen működő, demokratikus, legitim vezetéssel rendelkező munkavállalói érdekvédelmi szervezetek. Akik demonstrálni szeretnének, azok konkrétan a dolgozókat reprezentálják: rendőrök, katonák, tűzoltók, mentősök – ők azok a bizonyos „emberek”, akikért a kormányzás történik. És az ellenük az utóbbi hónapokban elkövetett esélyszűkítő, sőt esetenként (bírósági ítéletek szerint is) jogsértő kormányzati lépések nyomán az a legkevesebb, amit elmondhatunk: nekik is van annyi okuk az elégedetlenségre, mint a 2006. őszi „pesti srácoknak”.

A szervezőket bizonnyal morcossá teszi a gondolat, hogy ami akkor még szabadságharc volt, az ma betiltandó cselekmény. Talán majd a rendőrségi tiltásról döntő bíró fejében is végigfut: az alkotmány és a gyülekezési törvény lényegileg ma is ugyanaz, mint öt évvel ezelőtt.

Hogy a lényeg, vagyis a demokrácia megvan-e még, az most nem a rendőrségen, és nem is a bíróságon múlik. Hanem leginkább azokon, akik formát és teret keresnek az érdekeik megvédéséhez. Meg azon is, hogy észrevesszük-e: értünk (is) haragszanak.