Régen köszönhetett ilyen kevés embernek ennyi rosszat az ország. Orbán első elve: Mindent a gazdagnak, semmit a szegénynek. Az elmúlt másfél év egyik legszomorúbb tanulsága, hogy még csak értelme sincs mindazoknak az elvételeknek – különadók, nyugdíjpénzek, visszamenőleges foglalások –, amelyek roncsolták a magyar gazdaság építményét, a jogállamot és a társadalmi morált. Ebből a hatalmas pénzből nem járt jól igazán csak egy kicsiny töredék, és ők is csak rövid távon.

Orbán Viktor lova megdöglött. Ráfoghatja ezt az elődökre. Mondhatja, hogy másutt is döglenek a lovak. Ettől a lova elpusztult. És maga ismerte be, hogy tíz esztendeig föl se támad. Gondoljuk csak el, ezzel azt mondta, hogy az ő politikai ciklusa, majd további két választási ciklusban nem kel fel a nap, sötét, didergető hideg és reménytelenség várható.

Ha léket ütsz a saját hajódon az egykulcsos személyi jövedelemadóval és a leengedett, beruházáshoz nem kötött nyereségadóval, ha megsemmisíted a leginkább beruházásra képes ágazatok fejlesztési kedvét a különadókkal, és ha lehetetlenné teszed a magyar vállalkozók versenyképes működését az alkalmazottaik kötelező béremelésével, ha elveszed a bankok hitelezési kedvét, akkor aligha csoda, hogy a 2006 óta beruházáshiányos országban tovább esnek a beruházások, stagnál a fogyasztás és nincs növekedés.

Hátrafelé nyilazók

Ha ehhez még hozzájárul a kormány külső és belső hiteltelensége, akkor nem csoda, hogy a miniszterelnök és gazdasági minisztere két lehetetlen feladat elé került: nem tudják összerakni a 2012-es költségvetést, és nem tudnak elfogadható és hiteles növekedési pályát mondani 2014-ig. Ez már a saját – igazi magyar (IMF-mentes), igazi fideszes, tősgyökeres orbáni (nem Bajnai-fertőzte) – költségvetés. Ez már nyereg alatt puhított, hátrafelé nyilazó, ne bántsd a magyart növekedési pálya.

A költségvetés és a növekedési pálya összeállításához le kellene mondani mindarról, amiről az Orbán-kormány soha nem tud lemondani.

Orbán második elve: Tévedhetetlenek vagyunk. Mindig igazunk van. Nem engedünk a negyvennyolcból. A zárt személyiség és a zárt politika jellemzője, hogy annál erőszakosabban markolja a kilincset, minél inkább el kellene engednie, annál tovább mutat erőt, minél gyengébb. Borderline belvilág. Ha eddig nem tárgyalt, most már még kevésbé tárgyalhat. Ha eddig nem ismerhetett be semmilyen hibát, most egyáltalán nem teheti. Magabiztosság. Elszántság. Konok akarat.

Itt nem használ tanács. Nincs értelme türelemnek. Lepereg a könyörgés.

Csak ártani tud

A harmadik Orbán-elv: Nem tárgyalunk. „A Fideszben, aki tárgyal, nem dönt, aki dönt, nem tárgyal” – mondta nekem az akkori frakcióvezető ’98-ban.

De az egész nem vezet sehová. Mivel biztat, ha teljesül 800-900 milliárd kivétele a halálosan beteg gazdaságból és társadalomból? Azzal, hogy 2013-ban továbbra se lesz se beruházás, se fogyasztás, se növekedés, viszont újabb százmilliárdokat kell kivenni. És mivel biztat 2013? Ugyanezzel. 2014? Sehol semmi. Bezárt iskolák, kórházak, csődbe jutott önkormányzatok, lerohadó infrastruktúra, romló közbiztonság. Már régen nincs jelentősége, hogy mit követtek el a bolsevik kutyák. Már nem számítanak Orbán ígéretei. A gazdaság és a társadalom pozitív értelemben kívül került a kormányzat hatókörén. Már csak ártani tud.

Emlékszem, ahogy 1985 után Kádár és rendszere elvesztette a valósággal szembeni háborút. Egyre kevésbé az számított, hogy a hozzáértők mit mondtak. Nálunk is meggyőzőbb volt a nyers valóság. A dolog maga.

Ha a társadalom nem hitt az Orbán-kormány bírálóinak egészen mostanáig, most hihet a saját szemének. Már nem kell megrémiszteni senkit azzal, hogy válság van. Tudja. Már nem kell bizonygatni, hogy valami rémes jön. A társadalom a rémesnél rémesebbre számít.

Nincs kegyelem

Ha valamikor a magunkfajtáknak kellett ráébreszteniük a társadalmat a gazdaság, a politika és benne saját helyzetére, most Orbán teszi. Jobban megijesztette népét, mint Bokros tudta és akarta. Ha az elit Orbántól és a rendszerétől fél, a nép a helyzettől, amit Orbán előidézett.

A negyedik Orbán-elv: Minél rosszabb, annál jobb. „Kormányozni a válságban lehet, akkor nem kell, nem szabad tekintettel lenni senkire” – állította később Orbán Viktor. Egyszerű, a mai Orbán a holnapi könyörtelen mészárlást készíti elő. Olyan költségvetést csináltat, ahol nincs kegyelem. Nem a szavai, a tettei fognak beszélni.

Alig hinném, hogy ne lehetne megegyezést találni a különböző szakmai csoportokon belül és között a helyzet megítélését illetően. Lehet, hogy a különböző színezetű közgazdászok nem ugyanazokra az okokra vezetik vissza a történteket, de a diagnózisban gyorsan megállapodásra tudnának jutni. Valószínűleg az egészség-, oktatás-, szociál- és kultúrpolitikai szakértők is hasonló szakmai minimum megfogalmazására képesek.

Az elmúlt évtized tapasztalata, hogy semmire se megy az a szakma, amelyik különutas súgásra, egyéni kijárásra alapozva próbál eredményt elérni. Ha az 1986–87-es Fordulat és reformnak és a 2008–2009-es Reformszövetségnek van üzenete, akkor az a Németh-kormány és a Bajnai-kormány elődeitől és utódaitól megkülönböztethető szakmai eredményessége. A bírálatot külön-külön elmondtuk. A harangokat félrevertük.

Nincs értelme arról elmélkedni, hogy ki, mikor, mennyire mélyen, radikálisan, bátran mondta, húzta a harangot – az egyéni szakmai bírálat kora lejárt. Legyen bárki a legnagyobb szakmai tekintély, közvéleményt formáló guru, nincs semmilyen hatással a kormányra, és jozefinista illúzió, hogy bármikor lesz.

Vagy robbanás lesz

Egymással kell a szakmai csoportoknak, szereplőknek már nem a helyzetről, a válság mélyebb gyökereiről dialógust folytatni, hanem a lehetséges rövid- és hosszabb távú megoldásokról. Ne tántorítson el senkit a hatalomnélküliség, hogy nem figyel rá senki, hogy se kormány, se ellenzék nincs olyan intellektuális, érzelmi és intézményi állapotban, hogy a gondolatokat felfogja, átvegye, megvitassa, netán megvalósítsa. Előny volt a hatalomnélküliség, a megvalósítás reménytelensége a Fordulat és reform idején is. Időt és szabadságot adott a gondolkodásnak, felszabadította a vitákat.

A jelent realistán szemlélni, a jövőt a valósághoz híven megformálni vagy együtt fogjuk, vagy sehogy. Vagy létrejönnek a közgazdászok-gazdaságpolitikusok szakértői dialógushelyei, vagy kialakul a diplomaták és nemzetközi ügyekkel foglalkozó szakértők munka- és párbeszédképes köre, vagy lesz oktatáspolitikai műhely, vagy lesz az egészségügynek belső kerekasztala, vagy létrejön az igazságszolgáltatók szabad kis köre, vagy a média forráspontjává válik ez vagy az a klub, vagy lesz ezek között a körök között szabad átjárás, vita, programegyeztetés, vagy robbanás lesz.

Vagy mi magunk helyettesítjük a hatalom által fölszámolt köztes, tárgyaló szférát a nyers állami erőszak és a feldühödött társadalom között, vagy válságról válságra fogunk bukdácsolni. Vagy mi adunk alternatív javaslatokat a szakszervezeteknek és a vállalkozóknak, és mi kapunk tőlük használható tapasztalatokat és fordítjuk le a közvélemény, az államigazgatás nyelvére, vagy dialógus helyett párviadalok jönnek.

Orbánnak mennie kell!

Alternatív költségvetés és alternatív növekedési pálya, ez a rövid távú gazdaságpolitikai feladat. Alternatív kül-, oktatás-, egészségügyi-, szociál-, foglalkoztatás-, önkormányzati politika – folytatnám, ha nem tudnám, hogy mily csekély a szervező erő, a tehetetlenség. És mégis! Senki nem mondhatja majd gyermekeinek, hogy a politikusok rontották el, ők nem csinálták meg, amit egy szakmának magának kell elvégeznie.

Ha a politikára várunk, akkor azt fogjuk kapni, amit az elmúlt 10-12 évben a fejünkre zúdítottak.

2014-ben, ha eljutunk odáig békében, vagy békés és kölcsönösen előkészített kerekasztal-tárgyalások lesznek, vagy durva erőszak, bosszúállás. Egy merev, rugalmatlan és ezért kiszámíthatatlanul törékeny rendszerrel szemben ellenfeleinek nyitottnak, rugalmasnak és kiszámíthatónak kell lenni.

Az ötödik Orbán-elv védtelenné tesz: Jog, hogy ha van, az a mi jogunk, miénk itt minden hatalom. Egy önuralmát vesztett, erőben és erőszakban hívő rendszer kihívja maga ellen a társadalom önuralmának elvesztését és az erőszakot. Ilyenkor kell a véleményt formálóknak, a befolyással bíróknak kellő önuralommal rendelkezniük.

„Kádárnak mennie kell!” – írták a Társadalmi szerződés szerzői 1987-ben. De hozzátették, igen helyesen, hogy a hatalom pártjával, ha képes és alkalmas rá, tárgyalni kell. Orbánnak mennie kell! De a Fidesz és választói itt maradnak, és megfelelő időben, megfelelő feltételek között velük tárgyalni és megegyezni kell. E feltételek egyike a közös szakértői dialógus és vélemény a válság megoldására és a válság utáni rezsim alapjainak megteremtésére.

A lehullott leveleket senki se ragaszthatja vissza a fára. De fát még közösen ültethetünk.

Lengyel László, közgazdász