A médiaalkotmány és az abból kiágazó törvény elfogadása idején megszólaló szakértők (pártállástól függetlenül) egyetértettek abban, hogy a szabályozó államnak három legitim célja lehet, amikor beleavatkozik a média működésébe. A médiapiaci szereplők és a médiában megjelenített vélemények esélyegyenlőségének védelme, a politika túlzott befolyásának kiküszöbölése és az egyértelműen nemkívánatos tartalmak távoltartása.

Szűk egy évvel a médiatörvénykezés elkezdése után, és immár az első tapasztalatok birtokában azt mondhatjuk: a médiarezsim Fidesz-modellje megbukott. Nem azért, amitől a legtöbben féltek – hogy tudniillik nyílt hatalmi beavatkozással megtöri a sajtót –, hanem azért, mert mindhárom szabályozó funkciójában kudarcot vallott.

A médiában a megszólalási lehetőséghez (frekvenciához, sugárzási joghoz, felülethez) jutás mechanizmusai sem tisztábbak, sem átláthatóbbak nem lettek: az állam ma egyetlen párt érdekeit követve dönthet rádiók, tévécsatornák sorsáról, sokmilliárdos (állami vállalatoknál elköltésre váró) hirdetési büdzsékről, és a döntéseket kívülről sem ellenőrizni, sem befolyásolni nem lehet. Ugyanakkor a nagy hatalmú, egyetlen áttétellel a miniszterelnökhöz bekötött médiaszabályozó hatóság ugyanolyan vézna és erőtlen, ha az adófizetők, a társadalom érdekeit kellene megvédenie, mint sokpárti befolyással működő elődje volt.

Nemhogy a közmédia pártszolgálatba állítását nem sikerült megakadályoznia, de az NMHH még egy olyan, egyetlen gombnyomással elintézhető (és jelenlegi formájában nyíltan törvénysértő) gyakorlaton sem tudott változtatni, mint a „gyárilag” felhangosított rádió- és tévéreklámok problémája.

A hatóság oroszlánkörmei a kereskedelmi tévéken is kicsorbultak: a legutóbbi Való Világ morálisan az előzőeknél is vállalhatatlanabb volt, az Aranypart pedig a konzervatív médiaerkölcs antitézise, mégsem tudják hatalmi szóval a jogszabályi keretek közé terelni.

Ami pedig a politikai befolyást illeti, itt a nagyobb kiszolgáltatottság mutatkozik meg. A Klubrádió vegzálásától a közszolgálatinak nevezett adók és a TV2 kirívó jobbra hajlásán át az Index (mínusz Bodoky Tamás, Új Péter, Tóta W. Árpád, Bede Márton és még sokan mások), illetve a Metropol kormányközelbe tolásáig minden egy irányba mutat: nincs intézményes akadálya, hogy a kormánypárt a számára fontos területeken – látszólag piackonform eszközökkel, de valójában politikai erőfölényt érvényesítve – véleménymonopóliumot építsen.

Ha mindez a kontinens legerősebb médiahatósága alatt zavartalanul megtörténhet, akkor a médiaviszonyok újratervezése aligha arról szólt, amiről a kirendelt védők – Szijjártótól Martonyiig – az unió politikai közvéleményét győzködni próbálták. Ez a szabályozás a gyakorlatban pont olyan, amilyennek a kritikusai előzetesen leírták: egypárti logikájú, antidemokratikus és diszfunkcionális.