Magyarországon a 2001-es népszámlálási adatok szerint csaknem 57 ezer értelmi fogyatékossággal élő ember, 10-12 ezer súlyosan, halmozottan fogyatékos ember, az Autisták Országos Szövetsége szerint pedig 60 ezer autista személy van.

Eddig semmiféle stratégia nem volt a társadalmi integrációjukra, pedig szakemberek szerint 30–50 százalékuk munkaerő-piaci programokkal foglalkoztatható lenne. Persze ehhez óvoda, iskola, érettségi kellene, amire esélyük sincs, hiszen ilyen szolgáltatások számukra alig-alig elérhetők. A fogyatékos emberek többsége így családban él, és a jobbára szerető közeg ellenére is – kirekesztődve. Sokat elárul a magyar társadalomról, hogy gyakran hallja azt a szülő a kórházban, ha fogyatékos gyermeke születik, „ne tegye tönkre az életét, hagyja itt inkább a babát”.

Ha a baba „nem marad”, akkor az egyik családtag – rendszerint az édesanya – otthon marad fogyatékos gyermekével, gondozza őt és ápolási díjat, azaz 29 ezer 500 forintot kap havonta az államtól. Kutatások szerint a fogyatékos embert ápoló családok kétharmada a létminimum alatt él. Nappali ellátó intézmény, ahová a szülő elvihetné gyermekét, ahol a sérüléssel élő ember segítséget, programokat, ellátást, a társadalmi integrációhoz szükséges fejlesztéseket megkapná, kevés van: országszerte mindössze 6485 ilyen férőhely van. Aztán, ha a család már nem bírja anyagi és lelki erővel, illetve ha a szülők megöregszenek, a fogyatékkal élő családtagot bentlakást nyújtó intézménybe adják.

Körülbelül ennyi a perspektívája egy fogyatékos embernek ma Magyarországon, vagyis gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy önálló életet kezdjen, elköltözzön otthonról, lakást béreljen, munkát vállaljon, családot alapítson, szavazzon.

Becslések szerint 15 ezer ember él nagy létszámú, vagyis bentlakásos tömegintézményekben, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jelentései szerint gyakran olyan körülmények között, amelyek nincsenek tekintettel az alkotmányos jogaikra. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) idén márciusban terjesztette elő azt a kormányhatározatot, amely a fogyatékos személyek számára ápolást-gondozást nyújtó szociális intézményi férőhelyek kiváltásának stratégiájáról és a végrehajtásával kapcsolatos kormányzati feladatokról szól. Ennek fő eleme az úgynevezett kitagolás: vagyis a nagy létszámú intézmények fokozatos felszámolása, kis létszámú lakóotthonok, alternatív lakhatási lehetőségek kiépítése.

– Az intézményekben sok helyen olyan állapotok vannak, amelyek indokolják a kitagolási stratégiát – mondja Wisinger János, az Országos Fogyatékosügyi Tanács tagja a TASZ egyik, a témát érintő filmjében.Verdes Tamás, a TASZ fogyatékossággal és mentális zavarokkal élő emberek jogaival foglalkozómunkatársa kedvezőnek tartja, hogy először jelenik meg kormányzati stratégiában a támogatott, illetve közösségi lakhatás fogalma. Azt viszont aggályosnak tartja, hogy a stratégia 30 évre tervez, és nem tartalmaz számon kérhető határidőket. A NEFMI erre azt mondja, a gondozottak és ápolók átállása, és az uniós források lehívhatósága indokolja a három évtizedet. Civil szervezetek közül többen kritikaként fogalmazzák meg, hogy a koncepció lehetővé teszi legfeljebb ötvenfős intézmények létrehozását is, amely – álláspontjuk szerint – nem szolgálja a bentlakók érdekeit, annál inkább azoknak a személyeknek az igényeit, akik ezekben a nagy létszámú intézményekben dolgoznak. Ezzel egyetért az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának Hivatala is.

– Már a kiscsoportos lakóotthonok eszméje sem korszerű, a legjobb ezeknek az embereknek az, ha nincsenek intézmények, és egyedül, vagy néhányan összeköltözve egy lakásban, segítőkkel élnek együtt. Ez ráadásul nem drágább, mint intézményeket fenntartani – mondta lapunknak Verdes Tamás. Arra a kérdésre, mi lenne azokkal az emberekkel, akik annyira súlyos állapotban vannak, hogy gépi segítségre is szükségük van, és képtelenek önálló életvitelre, azt válaszolja: „ez valóban fontos kérdés, de az ő ellátásuk is megoldható intézményi keretek nélkül”.

Magyarország 2007-ben csatlakozott a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezményhez, és ezzel vállalta a kitagolást is.

E célra uniós források is vannak, nem is kevés, összesen 13 milliárd forint. Nem mindegy azonban, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségmilyen feltételek mellett osztja majd el ezt az összeget. A fogyatékos emberek valódi társadalmi integrációjáért és jogaikért küzdő civilek szerint tartani lehet attól, hogy a forrásokra valamilyen jogcímen azok az intézmények is pályázhatnak majd, amelyekben a lakók emberi jogai súlyosan sérülnek.

Nyitrai Imre, a NEFMI szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkára a nyár végén jelentette be, hogy megalakult az Intézményi Férőhely Kiváltást Koordináló Országos Testület. Ez a testület felügyeli majd, hogy a kormánystratégiának megfelelően a következő harminc évben hogyan zajlik le az intézménytelenítés. A kitagolás eszméje szorosan illeszkedik az államtitkárság szociálpolitikai elveihez. Ezek egyik leglényegesebb eleme, hogy a bármilyen okból szociális segítségre szorulók az otthonuk közelében, vagy akár a lakásukban kapják meg azokat a szolgáltatásokat, amelyek segítségével leküzdhetik hátrányaikat és a helyi közösség egyenrangú tagjává válhatnak.

Gond azonban, hogy a kulcsszerepben lévő testületben – ahogy arra az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Szövetsége (ÉFOÉSZ) felhívta a figyelmet – se érintett fogyatékos személy, se fogyatékos személyeket képviselő szervezet nem kapott helyet. Ezt a javaslatot a szociális államtitkárság elfogadta, és úgy rendelkezett, hogy a testületbe bekerülhet a Fogyatékos Emberek Szövetségeinek Tanácsának delegáltja. Sokak szerint azonban még így is aggályos a testület összetétele, mert túlsúlyban vannak a nagyintézményi tapasztalatokkal rendelkezők és a szolgáltatók szervezetei. Kovács Melinda, az ÉFOÉSZ ügyvezetője szerint a testület munkájában alapvetően a fogyatékos emberek, mint a szolgáltatások felhasználói nak szempontjai kell, hogy érvényesüljenek.

További gondok is adódnak a testület összetételével kapcsolatban: delegált lett az Értelmi Sérülteket Szolgáló Társadalmi Szervezetek és Alapítványok Országos Szövetségének (ÉTA) elnöke és alelnöke, akik alapvetően a szolgáltató szervezeteket képviselik, márpedig a szolgáltatók és a fogyatékos emberek érdekei igen gyakran eltérőek. A testületben szerepet kap a Főpolgármesteri Hivatal szociálpolitikai osztályának képviselője, csakhogy Budapest elképzelései problémásak: Verdes Tamás egy cikkében azt írja, hogy „Budapest nem tart fenn bentlakásos otthonokat saját közigazgatási határain belül, hanem az ország távoli pontjaira (Búcsúszentlászló 215 km, Csákánydoroszló 245 km, Balatonkéthely 178 km, Zsira 205 km, Sümeg-Darvastó 180 km, Tordas 33 km távolságban van) helyezi őket. Ne szépítsünk: fővárosunk szociálpolitikája a kitelepítés politikája”. Szintén tagja a testületnek Formanek Tamás, aki az ipolytölgyesi, illetve Wisinger János, aki pedig a diósjenői otthonnak volt hosszú éveken át igazgatója.

Adott egy biztató stratégia, de a célok megvalósulását felügyelő testületben felülreprezentáltak a nagy létszámú intézményi szemléletű tagok, illetve a szolgáltatók érdekeit képviselő személyek. A kitagolásnak elvileg épp ezt a lobbit kellene megtörnie.

Ha az édesanya otthon marad fogyatékos gyermekével, akkor 29 500 forintot kap havonta