Huszonöt vizsgált ország közül Magyarországon a legmagasabb azok aránya, akik nem számítanak helyzetük javulására a jövőben. A megkérdezettek 42 százaléka azt mondta, hogy egyáltalán nem bízik abban, hogy anyagi helyzete jobb lesz egy év múlva, mint most – derül ki a GfK Roper ConsultingMood of theWorld 2011 című tanulmányából. A hasonló helyzetű Csehországban csak a válaszadók 14 százaléka, Lengyelországban pedig 16 százalék vélekedett így. Németországban a megkérdezettek 57 százaléka úgy vélte, hogy egy év múlva jobb anyagi helyzetben lesz.

Ami az országok átlagát illeti, az emberek többsége optimista: a megkérdezettek 60 százaléka bízik abban, hogy jobbra fordul a sorsa, 30 százalék a mostanihoz hasonló körülményekre számít, és csak 10 százalék azok aránya, akik nem bíznak anyagi helyzetük javulásában.

Nem meglepő, hogy a felmérés szerint a magyarokat leginkább az foglalkoztatja, hogy ki tudják-e fizetni a számláikat (58 százalék), hogyan alakul a gazdasági válság és a munkanélküliség (51 százalék), továbbá az infláció és amagas árak (40 százalék) problémája.

Egy másik idei kutatás, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank és a Világbank hangulatjelentése szerint a magyarok a legkevésbé elégedettek között vannak Közép- és Kelet-Európa, de még az egykori szovjet utódállamok között is. Ebben a kutatásban 34 ország közel 39 ezer háztartását kérdeztékmeg arról, hogy a válaszadókmenynyire elégedettek – nem csak az anyagi – helyzetükkel. „Mindent egybevetve jelenleg elégedett vagyok az életemmel” – így szólt az állítás, amelyre a „nagyon nem értek egyet” és a „nagyon egyetértek” között egy többfokú skálán lehetett reagálni. Az összesítés szerint Magyarországon 18 százalékos az úgynevezett elégedettségi index, szemben a térség egészének átlagával, ami 43 százalék. A felmérésbe bevont öt nyugat-európai országban – Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, Olaszországban és Svédországban – pedig 72 százalék.

Magyarország további sajátossága, hogy a megkérdezettek többsége abban sem hitt, hogy gyerekeinek jobb lesz. A következő generációk jobb jövőjével kapcsolatos index 30 százalék alatt maradt, a közép- és kelet-európai országok és a szovjet utódállamok átlaga 50 százalék. (Ugyanakkor a vizsgált nyugat-európai országokban is alig haladta meg a 20 százalékot.)

A kutatásban kiemelték, hogy amagyarok saját bevallásuk szerint nagyon megszenvedték a 2008-as pénzügyi válságot: a megkérdezett háztartások 66 százaléka közvetlenül megérezte a válság kedvezőtlen következményeit. A térség átlaga 49 százalék, az öt nyugati országé csak 31 százalék.

De nemcsak az idei adatok mutatnak szomorú képet: egy tavalyi Tárkifelmérés négy közép-európai ország lakosainak véleményét vizsgálta. Eszerint a csehek, a lengyelek és a szlovákok sokkal pozitívabban látják jelenlegi anyagi helyzetüket és a jövőjüket is, míg a magyarok többsége pesszimista. És nem volt ez másképp a válság előtt sem: egy, a válság előtt felvett, közel 30 ezer ember véleményét vizsgáló Nielsen-kutatás szerint a boldogságérzet európai átlagos mutatója tízes skálán 6,2. Az élen álló finnek indexe 7,3, a magyaroké csak 5,6 volt, amellyel az utolsó harmadban végeztünk. E felmérés szerint a magyarok emberi kapcsolataikkal a legelégedettebbek, viszont kirívóan elégedetlenek a kormánnyal, az ország gazdasági körülményeivel és a pénzügyi helyzetükkel. Mindhárom tényezőnél nálunk volt a legalacsonyabb az európai országok között az elégedettségi mutató. Arra a kérdésre, hogy mennyire sikerült elérniük azt, amit az életben akartak, az európaiak közül szintén a magyarok adták a leginkább negatív választ.

Látszólag egyszerű a magyarázat: szegény ország vagyunk, nagy a munkanélküliség, húsz év alatt sem teljesült be a „nagy álom”: nem sikerült utolérni, de számottevően megközelíteni sem az osztrákok életszínvonalát. Mindezt tetézi az elmúlt és az elkövetkező válság, a devizahitelesek helyzete. Vagyis a magyarok nem pesszimisták, csak reálisan értékelik a helyzetüket. Csakhogy a különböző boldogságkutatások szerint a kérdés ennél összetettebb, egy ország gazdasági helyzete és lakóinak boldogságérzete között nem okvetlenül van összefüggés.

A már említett Nielsen-kutatásban például akadtak olyan jobb módú országok, ahol a megkérdezettek többsége boldognak vallotta magát (Svájc, Kanada és Új-Zéland), de voltak szintén jó anyagi helyzetű, mégis kevésbé boldog helyek (Egyesült Államok, Hollandia, Ausztria). Újra bebizonyosodott, hogy viszonylag szegény országokban is érezhetik magukat boldognak az emberek (India, Indonézia, Thaiföld, Argentína). Magyarország a viszonylag szegény és boldogtalan helyek közé került, többek között Lengyelország, Oroszország és Törökország mellé.

Az OECD nemrég elkészült „Jobb élet indexe” szerint viszont a magyaroknak igenis megvan az okuk a boldogtalanságra. Ez az index nemcsak a gazdasági helyzetet veszi figyelembe, hanem például az emberek egészségi állapotát, munkakörülményeit, fizetését, a környezetszennyezést, az oktatást, a munka és a magánélet összeegyeztethetőségének lehetőségét is. EszerintMagyarország a legtöbb területen átlagosan vagy átlag alatt teljesít. Kevesen dolgoznak, de akik igen, azok az OECD-átlagnál többet és kevesebb fizetésért, alacsonyabb a várható élettartam. Vagyis – legalábbis az OECD országokkal összevetve – nem meglepő, hogy a magyarok mindössze 23 százaléka elégedett az életével ebben a vizsgálatban is. (Az OECD-átlag közel 60 százalék.)

– Igen óvatosan kell az ilyen felméréseket kezelni. Attól tartok, hogy nem tudományos igényűek, több komoly kifogást tudnék felhozni a mintavétel minőségét, nagyságát, a kérdéseket és a kivitelezést illetően. Nagyon sok hibaforrással, torzítással kell számolni –fi gyelmeztet Zonda Tamás pszic hiáter. Hozzáteszi,meggyőződése, hogy amagyar alapjában véve „virulens népesség”, különben már régen beleolvadt volna a környező néptestekbe, amit szerinte azok ambicionáltak is. A magyarság borúlátását ille tően a gazdasági-anyagi okokat azonban legfeljebb részmagyarázatnak tudja elfogadni.

– Azt talán elfogadhatjuk, hogy hajlamos a magyar a fentebb említett borúlátásra, sorsának kilátástalanabb megítélésére, kudarcközeli érzelmekre, melankolikus feldolgozásra. Ebben én nem nemzetkarakterbeli sajátságot látok, hanem egy igen keserű, csak kudarcokban gazdag, sorozatos kollektív traumákat hozó történelem megélt tapasztalatát, és az erre adott reflexiót, rezignációt, szkepszist – magyarázza. Zonda Tamás szerint 150 év török, 300 év Habsburg-, 45 év szovjet uralom, vérbe fojtott szabadságharcok, háborús vereségek, az ezekből adódó durva országcsonkítás után nem csoda, ha „kudarcra szocializált” nép a magyar.

– A pesszimizmusunk történelmileg magyarázható jelenség – vélekedik Gerő András történész is. Szerinte a magyar nemzettudat kialakulásától, a XIX. század elejétől pesszimisztikus, hiszen részben a félelem hozta létre, a rettegés a nemzethaláltól. Elég csak a Szózatra vagy aHimnuszra gondolni: nemzethalál és szenvedéstörténet. – A magyarok nőnek tételezték a hazájukat és úgy érezték, hogy képtelenek voltak megfelelni a férfi szerepnek, nem tudták megvédeni a nőt, ami erőteljes frusztrációt okozott – magyarázza.

A történész szerint ekkoriban kezdődött Magyarországon a kudarcok felértékelése és a sikerek gyanússá válása. – Széchenyi István öngyilkossága, Petőfi Sándor tragikusan rövid élete, Kossuth Lajos negyvenöt emigrációban töltött éve nem nevezhető sikertörténetnek, mégis ők a nemzet hősei – teszi hozzá. Ezzel szemben a sikeres időszakokat, a sikeres történelmi figurákat gyakran gyanúsnak véljük. Gerő András szerint ennek ma az a következménye, hogy még most sem illik bevallani a sikert, az elégedettséget. Ha ugyanis valaki büszke az eredményeire, előbb-utóbb valószínűleg felmerül vele kapcsolatban, hogy milyen áron lett sikeres. – A mi panaszés irigységkultúránkban elégedetlennek illik lenni. Tehát ha valaki keveset keres, de boldog párkapcsolatban él, akkor nem az utóbbiról kezd beszélni, hanem panaszkodik egy sort a pénzügyeiről – fogalmaz. Ezért úgy látja, hogy a kutatásokban kimutatottnál valójában több elégedett ember lehet az országban, csak éppen nem vallják be.

Másrészt kiemeli: Magyarországon szociális krízis van, valóban sok a sikertelen, szegény ember. A panaszok egy része tehát jogos, nem is szólva arról, hogy a XX. század tapasztalatai is arra kondicionálták az embereket, hogy nem örülhetnek felhőtlenül annak, amijük van. – Ha valakinek volt valamilyen vagyona, háza, vállalkozása, azt előbb-utóbb elvették. Legutóbb például a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat. Vagyis nemcsak az emberek, hanem az állam is irigy – véli.

– A pesszimizmus egyik lehetséges magyarázata a kultúránkban, értékrendünkben rejlik – mondja Sik Endre szociológus, a Tárki kutatója. Hozzáteszi: világméretű értékrendkutatást számos alkalommal tartottak, legutóbb 2009-ben volt Magyarországon adatfelvétel. Magyarország a legutóbbi vizsgálat szerint egy racionális, zárt kultúra. – Svédország például egy racionális, nyitott kultúra, a vallásos, fejlődő országok pedig a tradicionális, zárt értékrendet képviselik. Mi valahol a kettő között vagyunk. Leegyszerűsítve: nincs istenünk, nincsenek hagyományaink, amelyekben hihetnénk, ugyanakkor nincs meg bennünk az a nyitottság sem, ami a nyugati világban való érvényesüléshez kell – magyarázza Sik Endre. Ez szerinte meglehetősen szerencsétlen kombináció, ami feszültséget, bizonytalanságot és pesszimizmust kelt a társadalomban.

Ezzel az értékrenddel olyan országok közé tartozunk, mint Ukrajna, Bulgária, Oroszország, Moldova. – A magyarok ugyan nem szeretik ezt hallani, de tény, hogy nem az uniós tagországokhoz, hanem az ortodox, de nem mélyen vallásos, posztszovjet államokhoz hasonlít a kultúránk – fűzi hozzá. Akár a gazdasági helyzet, akár a történelem, akár az értékrendünk vagy a lelkialkatunk a pesszimizmus oka, kérdés, hogy lehet-e rajta változtatni.

– Az optimizmus tanítható. Ez nem csak a mi személyes meggyőződésünk, kutatások is bizonyítják – állítja Rózsahegyi Márk, az Optimista Klub egyik alapítója. Az optimista klubok ötlete a hatvanas években az Egyesült Államokból indult, Magyarországra a rendszerváltás előtt gyűrűzött be. Mára több mint 13 ezer tagot számlál a magyar optimista közösség. Az ötlet, hogy Magyarországnak szüksége van az optimista gondolkodásmód tanítására, Cronio Pérez, kolumbiai születésű pszichológustól származik. Pérez tanulni jött Magyarországra, elsősorban a kolumbiai, a német és a magyar kultúra, életszemlélet összehasonlításával foglalkozott. Az eredményekből szűrte le, hogy Magyarországon nagy szükség lenne az optimizmus fejlesztésére. Mosolynapokat szervezett, iskolai előadásokat tartott, kerekasztalbeszélgetéseket hívott össze – sorolja Rózsahegyi Márk a 2003-ban elhunyt pszichológus érdemeit. A klub azóta e tevékenységeken kívül internetes pszichológiai tanácsadással is foglalkozik. A vezető szerint ugyanis a pozitívabb életszemlélethez elsősorban az önértékelés fejlesztésére van szükség. Tapasztalataik szerint amagyarok jelentős részének nincs reális képe önmagáról, nincs tisztában jó és rossz tulajdonságaival. Pedig Rózsahegyi Márk szerint ez lenne az alap, amire aztán a pozitív gondolkodás épülhet.

Rózsahegyi Márk nem tartja szerencsésnek az országok optimizmusát összehasonlító kutatásokat, szerinte nem jó, hogy a magyarokat mindig szembesítik saját pesszimizmusukkal, főleg, hogy erről gyakran csak 500–1000 embert kérdeznek meg. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a saját honlapjukon működő hangulattérkép szerint is romlott az elmúlt másfél-két évben a közérzet Magyarországon.

Zonda Tamás is úgy látja, hogy lehet változtatni. – 1988-tól viszonylag váratlanul markánsan csökkenni kezdett a hazai öngyilkossági gyakoriság. A társadalom át volt itatva várakozásteljes izgalommal, reménykedéssel. A legfontosabb mozzanat ebben a remény, mert ma már tudjuk, hogy az öngyilkosság pszichodinamikájában a legfontosabb öngyilkosság felé taszító mozzanat a reménytelenség érzése – állítja. Emlékeztet: az öngyilkossági ráta csökkenése – úgy tűnik – 2006-ig tartott. – Morális, szociális és gazdasági romlás észlelhető, s ez immár az ország lakosságának mindkét, jobb- és baloldali táborra szakadt felét érinti. Több mutató (alkoholizmus, öngyilkosság, bűnözés) romlott és romlani fog – fogalmaz. Az összefogást, a pártoktól független együttműködést szorgalmazza. – Ez nem ment soha a magyarnak, ha van néplélektani sajátosság, inkább ez az – fűzi hozzá.

Sik Endre szerint egyéni szinten viszonylag könnyű ezen változtatni, hiszen attól, hogy valaki egy adott kultúrához tartozik, nem kell mindenben annak általános jellemzőit követnie. Úgy látja, hogy a civil társadalom és a kormányok is tudnának változtatni a helyzeten, igaz, nem rövid távon. Ehhez a kutató szerint az egymást követő kormányok közötti együttműködésre lenne szükség, és akkor lassan javulhatna például a politikusok, a bíróságok vagy a média iránti bizalom, ami az első lépés lehet egy nyitottabb, optimistább társadalom felé.

Gerő András szerint a változáshoz önzés helyett több individualizmusra lenne szükség. – Olyan emberek változtathatnak a pesszimista panaszkultúrán, akik meg mernek küzdeni az irigységgel, ki merik bontakoztatni a személyiségüket és ki mernek állni az eredményeikkel, akik mernek büszkék lenni – sorolja.

Miért baj, haegy ország borúlátó?

- A lelkiállapot és a testi egészség összefüggései régóta ismertek. Magyarország az európai élmezőnyben van a rákos meg betegedések és a szív- és érrendszeri betegségek tekintetében is. A várható élettartam még mindig jóval a nyugat-európai alatt van.

- A pesszimizmus, a jövőbe vetett hit hiá nya befolyásolhatja a gyermekvállalást is. A magyar demográfiai mutatók régóta a legrosszabbak között vannak Európában. 2011. január 1-jén az ország  népességének száma 9 millió 986 ezer fő volt, 28 ezerrel kevesebb, mint egy évvel korábban.

- A pesszimizmus rossz hatással van a kreativitásra, a produktivitásra is, ezáltal negatívan befolyásolja a gazdaságot, az ország versenyképességét, az emberek alkotóképességét.

- Azt viszont nehezebb megmondani, hogy milyen pozitív hatásai lehetnek annak, ha egy ország lakossága nem ringatja magát illúziókba és nem vár többet a jövőjétől, mint amennyit az adhat. Talán a kellemetlen meglepetések elkerülhetőek, bár a devizahitelesek helyzete nem erre utal.

FOTÓ: FEJÉR GÁBOR