A lipóti példa
Ha például a tavaly még oly fontosnak tartott napi testnevelés állna a középpontban, biztos egy tornaterembe mentek volna. De mivel ma már csak a napközibeli mozgást proponálják, más megoldás után kellett nézni. Így esett, hogy egy szigetközi kis faluba, az iskoláját több év szünet után újranyitó Lipótra vonult ki Réthelyi miniszter és Hoffmann államtitkár közzétenni például, hogy „az iskolában töltött évek adnak lehetőséget arra, hogy szorgalmas tanulással, a tanítók és a szülők harmonikus együttműködésével mind többen megszerezzék azt a tudásbeli biztonságot és végzettséget, amely az iskola utáni évtizedeket megalapozza, biztosítja a szép és értelmes életet”.
Nemes a gondolat, egyértelmű az üzenet. Más kérdés persze, hogy Lipót szimbolikája csak a lózungok szintjén esik egybe mindazzal, amit az oktatási kormányzat terveiről mostanában tudni lehet.
Hiszen tény, hogy bár a költségvetés elkülönített egy testesebb összeget a kisiskolák újranyitására, mindössze tíz település jelentkezett ilyen szándékkal, és Lipóton kívül – a hírek szerint – összesen három helyen csöngettek is be végül szeptember elsején. És tény az is, hogy a 30 millió állami forint mellé kilencmilliónyi saját pénzt is az iskolanyitásra fordító falu polgármesterének legfőbb célkitűzése, hogy a padokba ülő gyerekek az első perctől két nyelven, a magyar mellett angolul is tanuljanak, mert a turizmusban új helyét kereső településen „az angol nyelv tudása elengedhetetlen”. Ami nemcsak azokra a zűrös elméletekre ad gyakorlati választ, amelyek mostanában az oktatási államtitkárságról a nyelvtanítás tárgyában kikerültek, hanem azt is pontosan mutatja: igenis egy kisközösség tudja a legjobban, hogy milyen oktatásra van helyben szükség.
Ha tehát bonyolultabb és igazabb üzenetet akart volna a miniszter és az államtitkár útjára bocsátani Lipótról, mint – mondjuk – hogy „egyetlen gyerek sem kallódhat el”, akkor éppen ott kellett volna végre érthetően beszélniük arról, hogyan képzelik el a közoktatás immár eldöntött államosítását. Mert azt viszonylag egyszerű kimondani, hogy egy év múlva ilyenkor állami lesz az egész rendszer, és a falusi krétabeszerzéstől az érettségit adó képzésben részt vevők számáig mindenről a mindenható központi hatalom dönt majd, de a gyakorlatban ez az átalakulás azért felvet még néhány kérdést. Nem mintha az ország jelen helyzetében az állami dominanciájú oktatás megteremtése nem volna üdvözlendő. Az viszont félelmetes, hogy minden jel szerint erőszakosan és fejetlenül megy majd végbe a folyamat.
Természetesen a józan ész azt diktálná, hogy – miként a rendszerváltás környékén ez evidensnek is tűnt – az önkormányzatok legyenek az iskolák gazdái. Ők tudják, mire van szüksége a közösségnek, ők szembesülnek a polgárok elvárásaival, ők tudnák a lehető leghatékonyabban felhasználni az oktatásra jutó pénzt. A baj csak az, hogy két évtized tapasztalatai bebizonyították: a magyar politikai élet sajátosságai miatt az önkormányzatok képtelenek megbirkózni ezzel a feladattal. A polgárok összességének érdekein rég felülkerekedett a rideg számítás, jelesül, hogy a döntési helyzetben lévők hatalmon is akarnak maradni, ezért nem a köz, hanem a véleményformáló és biztos választó elit kegyeit keresik.
Emiatt lett az oktatási rendszerünk végsősoron pazarló és szegregált. A négyéves választási ciklusokban szinte lehetetlen – legalábbis kivételes – vállalkozás úgy átalakítani egy-egy település iskolakínálatát, hogy az épp elegendő helyet és mindenkinek egyforma minőségű oktatást nyújtson, s értelemszerűen sor kerüljön a szükséges intézménybezárásokra, esetleges tanárelbocsátásokra is. Ehelyett az önkormányzatok álmegoldásokhoz, trükkökhöz folyamodtak. Kialakultak a „jó” és „rossz” iskolák, az elit esélyt adó és a leszakadók alibi intézményei, aztán meg, amikor az állam a finanszírozással efelé kezdte tolni a településeket, egyre több iskola került az egyházak kezébe. A rendszer ma már fenntarthatatlanul sokba kerül, és remény sincs arra, hogy helyben megszülethet a megoldás.
További bajok forrása az egymást keresztbeszántó, újabb és újabb reformok törmelékeit hurcoló oktatási struktúra is. Az egymásra épülő alap- és középfok hagyományos nyolc plusz négye, a rendszerváltáskori ideál, a négy plusz nyolc és a liberális oktatáspolitika által favorizált hat plusz hat most egymás mellett él. Amivel nemcsak az a baj, hogy ezek az iskolák nem átjárhatók (egy hatosztályos gimnázium másodikosa hogy is tudna átülni egy nyolcosztályos általános nyolcadikjába?!), hanem az is, hogy ez a káosz a közpénzből kevesek által igénybe vehető extrán jó oktatás kiváltságát is megteremti. Amire persze lehet azt mondani, hogy a tehetséggondozás fontos dolog, mert valóban az: a kérdés csak az, hogy ezekbe az iskolákba most a tehetségesek, vagy a műveltek és tehetősek jutnak-e be. Tudjuk a választ.
Ezeket a hibákat e pillanatban semmi más nem tudja orvosolni, mint a közoktatás állami kézbe vétele. Már jóval korábban, például amikor különös kegyként két egymás utáni ciklust kapott a választóktól tervei megvalósítására a baloldali–liberális koalíció, neki kellett volna fogni a körültekintő, lépésről lépésre haladó rendszerátalakításnak. Az államosítás ugyanis nem annyi, hogy a kapun lecseréljük a táblát, és a miniszter mondja meg, ki legyen az igazgató. Az első lépés a legcélravezetőbb struktúrát meghatározó szakmai előkészítés kell legyen, azt pedig, immár helyben, a lehető legszélesebb körű egyeztetésnek kell követnie. És amikormármindenki egyetért abban, hogy hogyan lehet a legjobbminőségű oktatáshoz juttatniminden egyes település – vagy éppen településcsoport – minden gyerekét, akkor jöhet az állam, hogy végrehajtsa az esetlegesen népszerűtlen, de hosszabb távon gyümölcsöző átalakításokat.
Utópia? Nem: viszont egy évtizedre elegendő munka. Amire azonban jelen tudásunk szerint a Réthelyi–Hoffmann-féle oktatási kormányzat államosítás címén készül, az minden, csak nem ez az építkező, megfontolt reform. A struktúrához láthatóan csak felületesen, de annál rombolóbb módon – a tankötelezettség leszállításával és az érettségit adó képzés visszaszorításával – akarnak hozzányúlni. Ez (az oktatási rubrikában legalábbis) kétségkívül eredményezhet spórolást, de az már nem, hogy közben az egyházakhoz terelik az iskolákat, és éppen a legnagyobb bajban lévő, a kétezer főnél népesebb települések számára nyitnak kiskaput, amikor megengedik, hogy „bizonyos paraméterek teljesülése esetén” visszavegyék a tanintézményeket. Mindezzel lehetetlenné teszik, hogy az állam valóban hasznát lássa az államosításnak, ugyanakkor a helyi érdekek érvényesülését is korlátozzák, amikor az állami tankönyvek és kerettantervek erőltetésével épp azt készülnek központilag megszabni, aminek helyben, a kisközösség igényei szerint kellene eldőlnie. Magyarán, hogy ki milyen módszerrel, milyen ütemezésben jut el a tudásnak egy-egy életkorban megkívánt szintjére. Ráadásul az a tény, hogy mindennek a végrehajtására összesen egy évet hagynának, rettenetes zűrzavarral és a korábbinál is igazságtalanabb rendszer kialakulásával fenyeget.
Felvetődik tehát a kérdés, hogy az ilyen „iskolában töltött évek” vajon tényleg képesek lesznek-e „tudásbeli biztonságot” és olyan „végzettséget” adni, amely „az iskola utáni évtizedeket megalapozza, biztosítja a szép és értelmes életet”, miként azt a miniszter mondta Lipóton. Nem, az ilyen iskola kizárólag arra képes, hogy a hozott előnyöket és hátrányokat a mostaninál is jobban felerősítse: azt, aki mögött művelt és iparkodó család áll, boldoguláshoz segítse, aki pedig leszakadó környezetből érkezik, azt szinte észrevétlenül pottyantsa ki a rendszerből. Ebben az állami iskolában továbbra is közpénzen jut majd jobb oktatás a szisztéma működését ismerőknek, azoknak viszont, akik nem képesek érvényesíteni az érdekeiket, egyenes út vezet az érettségit sem adó képzésbe, ergo a munkaerőpiac mocsaras legaljára.
Ez az elképzelés egész egyszerűen rossz választ ad egy releváns felvetésre: miközben a legégetőbb kérdés az, hogymiként lehet gazdaságosabbá és a köz szempontjából hasznosabbá tenni a felsőoktatást, az az embertelen megoldás születik, hogy az egyetemi belépőt, azaz az érettségit teszik kevesebbek kiváltságává. Annak ellenére, hogy egyrészt minden kormányzati belepiszkálásnál célravezetőbb szabályozó eszközként működhetne egy józan tandíjrendszer bevezetése, másrészt, hogy oktatáskutatók – mint a nemrég elhunyt Tímár János – már az ezredforduló előtt bizonyították, az egyén és az ország érdekét nézve is csak a szakmát és tudást egyszerre nyújtó képzések bővítése, például a szakközépiskolai és felsőfokú szakképzés ésszerű kiterjesztése hozhat megoldást.
A lipóti példa jó példa. Egy település a jelek szerint megtalálta a maga útját, rálelt a gazdasági érvényesülés módszerére. Ez a határozott jövőkép pedig megtermi a maga gyümölcsét: immár érdemes újranyitni az iskolát is, mert a közösség tagjai tudják, hogy a felnövekvő generáció is képes lesz helyben boldogulni, sőt azt is látják, hogy ezen milyen oktatás lendíthet. Szerencsés szerepet játszik ebben a folyamatban az állam is, mert jó célt segít a rendelkezésére álló forrásokkal megvalósulni. Föltehető, hogy ha ez a prosperitás megmarad, a környező falvak is hasznot húznak majd belőle.
Nincs azon mit csodálkozni, hogyha egy ország oktatási kormányzata örömmel sütkérezik a siker fényében, és saját, szimbolikus céljai szolgálatába állítja azt, ami a helyiek munkájának az eredménye. De az nagyon ijesztő, hogy ezenközben Réthelyi miniszter és Hoffmann államtitkár csupa olyasmire készül, ami köszönő viszonyban sem lesz a lipóti példával.
