Mi több, ha azt vesszük, hogy a nemzeti mentőautó-állomány mindössze hétszáznegyven gépkocsiból áll, akkor az így megmenekített háromszáz mentőautó akár új beruházásnak is tekinthető. Mindezt mellesleg oly meggyőző erővel, optimizmussal, sőt angyali bájjal tudja előadni Győrfi Pál szóvivő a kamera előtt, akár három hullával a háta mögött is, hogy az ember legszívesebben azonnal befeküdne egy esetkocsiba.

Kérdés azonban, hogy a mentőautó tud-e róla, hogy ő már nem öreg. Ezt azért kérdem, mert hiszen a kommunikációs társadalom alapját éppen az efféle adminisztrációs bűvészkedések, statisztikai kiigazítások, szaknyelven szólva hazudozások és blöffök képezik, de annyira, hogy már senkit se idegesítenek. Nyilván azért, mert nincsenek az ember hétköznapjaira azonnal érzékelhető hatással. Példának okáért Matolcsy nemzetgazdasági miniszter rendre cáfolja a statisztikát, a statisztika pedig őt, ám ebből semmiféle közvetlen életveszély nem következik, sőt életutat lehet a blöffre építeni. Ha a nemzetgazdasági miniszter azt mondja, hogy az ő egykulcsos személyijövedelemadórendszerének köszönhetően állt meg a lakossági fogyasztás visszaesése, akkor az úgy van, akkor is, ha a statisztika szerint ez a folyamat már két éve megállt.

Mindezt e lap pénteki számában olvastam, s azért hivatkozom rá, mert mintha mi sem történt volna, az élet megy tovább.

De már, mondjuk, mentőautónál vagy épp az Alstom fékrendszerénél némileg más a helyzet. Mint ismeretes, a négyes metróhoz a francia cég szállította volna a szerelvényeket, ám a fékek nem feleltek meg a magyar szabványoknak, így a céget kirúgták, sőt ellenséggé vált, olyannyira, hogy már a spirituális térben is megjelent: Tarlós főpolgármester jobban gyűlölte az Alstomot, mint a hajléktalanokat. Ám pár hete az Alstom fékjei hirtelen jók lettek, mégpedig anélkül, hogy érdemben bármit is változtattak volna rajtuk.

Nem mintha ez jobban elbizonytalanítaná az embert, mint ha egy sötét utcán a torkát fojtogatva azt mondanák neki, hogy amit érez, az nem megszorítás, hanem strukturális átalakítás, csak éppen egészen más abban a tudatban beülni egy vadonatúj metrószerelvénybe, hogy az ember esetleg a seggén csúszik majd ki a kelenföldi pályaudvarnál egy hiábavaló fékezés után.

A fő gond abból az egyelőre még feloldhatatlannak látszó ellentmondásból adódik, hogy az ilyen meglehetősen buta fék- meg mentőautó-szerű materiális dolgok képtelenek betagozódni a nemzeti együttműködés rendszerébe. Sajnos attól, hogy a kommunisták eladósították az országot, s eközben még Orbán Gáspárt is megfigyelték, az új kurzusnak pedig semmire sincs se anyagi, se szellemi kapacitása, még nem fog a fék jobban fogni. A mentődolgozók képviselője szerint „csak akkor lehetne megengedni, hogy ennyire öreg autókkal vonuljanak ki a mentők a betegekért és sérültekért, ha ezzel egyidejűleg szigorítják a gépkocsik műszaki ellenőrzését”. Amire viszont se pénz, se ember, annak pedig egyelőre a legkisebb jelét se látni, hogy a háromszáz mentőautó közül akár csak egy is képes volna változtatni az eddigi állapotán.

Némi reményt adhat, hogy ha már az Úr amúgy is a történelem ura, az ő végtelen türelmével bele-belejavítgat majd a fizika törvényeibe is.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Dr. Golopencza Pál, az OMSZ szolgálatvezető főorvosa és Győrfi Pál sajtótájékoztatót tartott a mentők szilveszteri készenlétével, a várható esetekkel kapcsolatban, a Markó utcai mentőközpont dísztermében.