A szükség hajcsárai
Ugyancsak idén augusztus 29-én, az Origón azt nyilatkozta Bokros Lajos, hogy a nyugati világnak sokkal hatékonyabban és többet kell dolgoznia meglevő életszínvonala megőrzé séért is. Bokros szerint két forgatókönyv van: az egyik az, hogy csökken a nyugati munkás bére, hogy versenyképes legyen a kínaival és az indiaival.
Nem biztos azonban, fogalmaz az MDF-es EP-képviselő, hogy a szóban forgó „egyedek” ebbe szívesen belemennek. Számomra árulkodó a szóhasználat, amely az állatvilág leírásakor szokásos egyed szót használja amunkásokmegnevezésére. A másik lehetőség, hogy ugyanazért a bérért többet és hatékonyabban dolgozzanak. Dolgozz többet, és keress kevesebbet! – e logika szerint ez az út vezet ki a válságból.
Kérdés azonban, hogy ki veszi meg az egyre termelékenyebben előállított árukat. A „mesterségesen felpumpált észak-atlanti jólétnek” vége kell hogy legyen, állítja Bokros, mert az ottani emberek már eddig is csak hitelből tudtak vásárolni. Európában és Amerikában tehát biztosan nem fogják megvenni az alacsonyabb bérrel előállított, egyre szaporodó árutömeget. Exportálni kell, mert egyedül az exportvezérelt gazdaság biztosítja a növekedést.Mivel a koldusszegény indiai parasztember és a kínai ipari munkás is szeretne fogyasztani, nekik lehetne exportálni – ha meg tudnák fizetni. De ők éppen azért versenyképesebbek mindenkinél, mert annyira szegények és kizsákmányoltak, hogy még a saját maguk által hihetetlenül olcsón előállított árut sem tudják megvásárolni.
Ezért exportálják a nyugati világba, ahol a bűnös módon versenyképtelen francia, angol, olasz, spanyol, amerikai, de egészítsük ki bátran, görög,magyar „egyedek” már eddig is csak hitelből tudtákmegvenni, demost végre eljött az igazság pillanata, és rájuk dől az adóssághegy. Ezenmódosít, de alapvetően nem változtat a például Kínában, Indiában, Brazíliában erősen növekvő középosztály, amelynek bérével és életszínvonalával az „észak-atlanti” proletárok még bőven boldogtalanok lennének.
Miután mindenki egyre többet termel, és egyre kevesebbet tud fogyasztani, kialakul a klasszikus túltermelési válság – ahogyan az 1929–33-as gazdasági világválság idején is. Ha az árut nincs kinek eladni, egyre több embert kell elbocsátani, hogy egyre kevesebben robotoljanak, de egyre többet és egyre termelékenyebben. Egy-két éven belül már nemcsak az iparcikkeket, hanem az élelmiszert sem lehet eladni, mert mind többen nem tudják megfizetni. Nyolcvan éve legalább még voltak gőzmozdonyok, ahol el lehetett tüzelni az eladhatatlan babkávét.
Ha van, aki emlékszik rá, az előző gazdasági világválság nem múlt el a több munkától és kevesebb bértől. Megjelent viszont egy Hitler nevű ember, aki először csinált egy furcsa „jóléti államot” Németországból, amivel maga mögé állította a hiábavaló versenyből, szegénységből és bizonytalanságból kiábrándult embereket, aztán a második világháborúban szétlőtték, lebombázták, halomra gyilkolták a világot. Ez kellett ahhoz, hogy – még 1942-ben, a vérengzés kellős közepén – bizonyos Lord Beveridge, Churchill közeli munkatársa, hátat fordítson a versenynek, a hitelnek, a mindenáron való profitnak, és le merje írni: a háborús győzelemre azért van szükség, hogy a háború után jobb világban élhessünk, mint korábban.Meg kell szabadulni a szükség rabszolgaságától.
Régen volt. Az emlékezet rövid, és a történelem csak azt tanítja, aki valóban tanulni akar tőle. Úgy tűnik, a szükség hajcsárai újra végig akarják hajszolni az emberiséget ugyanazon az úton.
