Ha a kormány legújabb ötlete, a közigazgatástól az oktatásig terjedő, mindenevő államosítási igyekezet csak annyit jelentene, hogy visszakanyarodunk a harminc évvel korábbi államvezetés-modellhez, akkor is elég ok lenne az aggodalomra. De itt alighanem még ijesztőbb fejleményről van szó: a társadalom összes erőforrása fölött diszponálni próbáló állammonopolista szisztéma látszik körvonalazódni.

Európában merészség olyasmit kijelenteni, hogy az állam rossz tulajdonos, hiszen például a svéd állam – közvetlenül vagy az önkormányzatokon keresztül – kiváló gazdája az oktatási rendszernek, az úthálózatnak vagy a védett erdőknek, mint ahogy Alsó-Szászország is jól sáfárkodik a 10 százalék körüli Volkswagen-részvénypakettel.

Azt viszont történelmi tapasztalatnak nevezhetjük, hogy a magyar állam csapnivaló gazda: felelőtlen, amikor elad, pazarló, amikor vásárol, korrupt, politikavezérelt és gyakran társadalomellenes, amikor irányít vagy vagyont kezel. Hogy másképp legyen, ahhoz nemcsak az évszázados tréning és a civil társadalom kontrollja hiányzik, hanem az a független intézményrendszer is, amely a felelős tulajdonosi viselkedést kikényszeríti.

A különféle „őrkutyák” ellenőrző potenciáljának csökkentéséért éppen a második Orbán-kabinet tette a legtöbbet: érdemi intézményi ellensúlyait likvidálta, az amúgy is erőtlen civileket a pénzek megvonásával és néhány jogszabályi változással végképp kiszorítaná, az önkormányzatok és a helyi közösségek jogosítványainak megnyirbálása a szemünk előtt zajlik.

A miniszterelnöknek sikerült olyan helyzetet teremtenie, amelyben legfeljebb a különféle stallumokkal megkínált vazallusainak kell – legalább formailag – beszámolnia olykor tulajdonosi szándékairól vagy lépéseiről. Kegyúri puvoárjának nincs alkotmányos gátja: ha úri kedve úgy tarja, az állam akkor is nyugodtan egyházi kézbe adhat egy önkormányzati iskolát, ha ezzel az adott településen a világnézetileg semleges oktatáshoz való jog illúzióvá válik, és abba sem szólhat bele senki, ha egy rosszul elsült részvényvásárlással néhány hónap alatt százmilliárd adóforintot ránt ki az állam(polgárok) zsebéből.

Az államosítási vágy erős, de szelektív is: néhány kitüntetett érdekcsoport (például a történelmi egyházak és a sosemvolt „nemzeti burzsoázia”) közpénzből építhet magánbirodalmat, továbbá az állam lelkifurdalás nélkül kivonul olyan stratégiai fontosságú funkciókból, mint az élelmiszer- vagy a környezetbiztonság ellenőrzése. Mintha a kormány azt demonstrálná: szolgál(tat)ni nem akar, csak uralkodni szeretne.

„Miénk a lekvár, miénk a vár /Miénk a haszon és miénk a kár!” – énekelteHobo az Enyém, tiéd,miénkben.Mára a lekvár elfogyott, a várat eladták. Hogy kié a haszon, azt a politika dönti el, a kár a miénk marad.