A valóság röge
„A roma lányok már kamaszkorban elkezdenek szülni.” Ez egy egyszerű és életszerű állítás, ami nem igaz. Ebből a hamis állításból kiindulva néznénk itt bele abba a szakadékba, ami a valóság és a „rögvalóság” között tátong.
Abból a vizsgálatból indulunk ki, amit nemrég Matalin Dóra ismertetett a lapunkban. Eszerint a borsodi roma nők 31 százaléka, a baranyaiak 24 százaléka, tehát a roma nők harmadanegyede szült kamaszkorában. (A falvakban lakó, érettségivel nem rendelkező nőket vizsgálták, a teljes roma népességben ez az arány nyilván ennél alacsonyabb valamivel.) Sok-sok tapasztalati tény erősíti, hitelesíti a „rögvalóságban” azt az állítást, mely, mint az idézett vizsgálat mutatja, a valóságban hamis. Bár a nagy többség nem, de azért elég sok roma kamasz lány szül ahhoz, hogy sokan találkozzanak velük, és még többen halljanak róluk.
Ezeknek a lányoknak az életpályája feltűnően különbözik a megszokottól, tehát feltűnik. A pozitív tény, hogy valami történik: egy kamasz lánynak gyereke születik, sokkal erősebb, mint a negatív tény, vagyis hogy nem történik semmi: egy kamasz lánynak nem születik gyermeke. Vannak települések, ahol a roma kamasz lányok az átlagosnál sokkal nagyobb arányban szülnek, vannak olyanok, ahol sokkal kisebben, az előző esetben ez téma, mert része a település problémavilágának, az utóbbiban nem téma, mert nem része.
A kamasz lány és gyermeke szabad szemmel is látható, az arányok nem láthatók szabad szemmel. Ahhoz nem elég „nyitott szemmel” járni az utcán. Az arányokat csak kutatásokkal lehet felmérni, ezekből lehet megismerni. A valóság szabad szemmel nem fogható át, az emberek többsége pedig kutatási eredményeket, statisztikai adatokat nemigen fogyaszt. Ezért aztán a valóság ismerete nem jellemző azon emberek többségére, akik úgy gondolják, benne élnek a rögvalóságban, ezért többet tudnak az életről, mint a tojásfejű, naplopó szociológusok. Pedig ez sajnos fordítva van.
A rögvalóság, az életszag, a közvetlen tapasztalat felsőbbrendűségének mítoszát a populista politika is folyvást erősíti. Emlékszünk: „rosszabbul élünk, mint négy éve”. Erre a pofátlan, adatok tömegével cáfolható hazugságra építette Orbán Viktor a 2006-os kampányát, és az adatokkal való szembesítést azzal kerülte ki, hogy aki a való életet nézi és a valóságos emberekkel találkozik, mindenkitől ezt hallja. És tényleg. Egy 2009-es kutatásban a fiataloknak sorba kellett állítaniuk a különböző korszakokat aszerint, hogy neki és családjának mikor mennyire ment jól-rosszul.
A fiatalok emlékezete szerint a 90-es évek lettek volna a legjobbak, amikor a jövedelmek és juttatások reálértéke a GDP-vel együtt hatalmasat zuhant, amikor milliók vesztették el a munkahelyüket. Második lett a Kádárkorszak, a Horthy-korszak szerezte meg a bronzot, és még a Rákosi-korszak is megelőzte a 2002–2009-es időszakot, amikor a reáljövedelmek igen jelentős, sajnos megalapozatlanul és tarthatatlanul jelentős mértékben emelkedtek (Vásárhelyi Mária: Szabadnak születtek, huszonévesek a rendszerváltásról, 2011. 22. o.).
Ha az ember egy ház alakját akarja megállapítani, ránéz, körbejárja. Ha egy nagyobb települését, akkor a kartográfusok tudományára hagyatkozik: előveszi a térképet. A léptékváltás eszközváltást feltételez. Ha az embert egy kis faluban foglalkoztatja az a probléma, hogy kamasz lányok szülés miatt már az általános iskolát sem fejezik be, akkor a saját szemével számba veheti ezeket az eseteket, mert ismer minden érintettet. Ha valakit ez a gond a régió vagy az ország vagy egy népcsoport szintjén érdekel, akkor a társadalomtudományra hagyatkozik, ésmegkeresi az adatokat. Amennyire evidens ez a dolog az első esetben, annyira nem az a másodikban. Sok oka van ennek, egyet mondok: a térkép már az iskolás gyerek életéhez, felszereléséhez is hozzátartozik. Ellenben a társadalmat leíró eszközökről és egyáltalán a társadalmáról, melybe őt bele kellene érlelni, gyakorlatilag nem hall az iskolás kölyök egy büdös szót sem. Nem is képeznek tanárokat, akiktől hallhatna.
Szó sincs róla,hogy az átfogó helyzetkép iránti érdektelenség együtt járna az átfogó megállapításoktól való tartózkodással. Ellenkezőleg. Cikkünk kezdő mondatát – „A roma lányok már kamaszkorban elkezdenek szülni” – vidáman hangoztatják útonútfélen sokkal kevésbé decens megfogalmazásban azok, akik a roma lányok túlnyomó többségéről nem tudnak semmit. Pontosan az ilyen egyszerű, árnyalatlan, általános és persze téves állítások minősülnek a valóság bátor, köntörfalazás, finomkodás nélküli kimondásának, az egyszerű emberek egyszerű igazságának.
A valóság egyszerű igazsága pedig, miszerint a roma nők nagy többsége nem szül kamaszkorában gyereket, a valóság elől lila teóriákba, unalmas, píszí frázisokba menekülő urak huncutsága lesz. Bizony nem kell ehhez semmi szofisztika: egy absztrakciós készséget egyáltalán nem igénylő, egyszerű gyakorlati ténynek is jó esélye lehet rá, hogy valóságidegen úri huncutság legyen.
Ha egy kisebb csoportra igaz állítást egy nagyobb csoportról állítunk, akkor nem mondunk igazat. Ez a végtelenül egyszerű oka annak, amiért az általánosítástól óvni és óvakodni szoktak, akik igazat szeretnek mondani. Ám a rögvalóságból nézve az általánosítástól való óvás is életidegen entellektüelek unalmas frázisa egészen addig, ameddig nem a saját csoportban föllelt negatívumok általánosításáról van szó. Akkor az általánosítást elvető igazságérzet a rögvalóságban is fölhorgad. Ami természetes. Akire ráterhelnek, rávetítenek valamit, amiben nem részes, rögvest tudja, hogy az általánosítás nem elméleti, és nem udvariassági kérdés, hanem az életét közvetlenül és gyakorlatilag befolyásoló méltánytalanság. A munka, a lakhatás, a párválasztás, a pályaválasztás lehetőségei múlnak rajta többek között.
A túl korai és a túl késői gyerekvállalás egyaránt súlyos probléma a mai Magyarországon, csak mindkettő más rétegeket érint, és más szemlélettel szemléltetik.
A kamaszkori családalapítással a szülők szinte minden esélyüket elvesztik arra, hogy a munkaerőpiacon értékesíthető tudást szerezzenek, nagy valószínűséggel nyomorban fogják felnevelni gyermekeiket, aktív évtizedeikben sem fogják gyarapítani az állam bevételeit, hanem csak a kiadásait, ráadásul a gyerek szerepéből már kilépett, a közössége általmár családalapításra érett felnőttként kezelt kamaszok jelenléte az iskolában finoman szólva bomlasztó hatású. Nem az a kérdés tehát, hogy gond-e, ha a kamasz lányok szülnek, hanem az, hogy ez a gond milyen jellegű. Például roma jellegű-e? Milyen értelemben az, milyenben nem?
Kisebbségből is van kicsi és nagy. A kamaszkori családalapítás a nem romák esetében a mai Magyarországon egy nagyon kicsi kisebbségre, a romák esetében egy nagyobb kisebbségre jellemző, ezért a jelenségnek roma színezete van, és ez a színezet valóságos. Csak az a kérdés, mit jelent ez a színezet. Származási karaktert vagy történelmi állapotot? Ha a rögvalóságon belül maradunk, akkor meg leszünk győződve róla, hogy származási karakterről van szó, ha kilépünk belőle, akkor az a veszély fenyeget, hogy ezt a kényelmes meggyőződést fel kell adnunk. Mert akkor nemcsak azt kell tudomásul vennünk, hogy a jelenség a mai magyarországi romák többségét nem érinti, hanem azt is, hogy a jelenkor nagyvilágában viszont nem romákmilliárdjait érinti, történelmileg pedig egyszerűen mindenkit. Ez sem bonyolult igazság. Sőt a lehető legegyszerűbb: az emberi történelemben az volt az alaphelyzet, hogy a nők akkor kezdtek el szülni, amikor szülőképesek lettek.
Ezen a helyzeten csak vagyonjogi, egzisztenciális, iskoláztatási szempontok és családtervezési eszközök változtattak azok esetében, akiket ezek elértek. Milliárdokat nem érnek el. Arra külön ok és lehetőség kell, hogy a szülőképesség és a gyereknevelés kezdete elváljon egymástól. Ez az időszak azokban a patriar chális társadalmakban, ahol a nőt érintetlen állapotban kell férje tulajdonába adni, a megromlás veszélyét jelenti, tehát nem ajánlatos nyújtani.
Nem a magas tudományba zárt ismeret, hanem a hálón mindenki által pillanatok alatt elérhető tudás, hogy Szűz Máriát Jézus fogantatásának pillanatában 12-13 évesnek kell elképzelni, mert a zsidó lányokat két évezreddel ezelőtt ebben az életkorban szokták férjhez adni.Mohamed próféta legkedvesebb és legbefolyásosabb felesége, Aisha sem volt idősebb Máriánál, amikor a házasságot elhálták. A XIX. századi magyar falvak többségében a lányok zöme 16–18 évesen lett asszony.
Ha a korai szülés bizonyos történelmi állapotban mindenféle származású lányra jellemző,más történelmi állapotban pedig mindenféle származású leány leszokik róla, akkor ez nyilván a történelmi állapottól és nem a származási karaktertől függő jelenség. Hogy melyik, az megint csak nem teoretikus kérdés, és nem a píszí normáinak kielégülése múlik rajta, hanem a probléma kezelésének eredményessége. Ha a jelenség mögött származási karaktert tételezünk, akkor nem juthat jobb az eszünkbe, mint hogy az érintett származási csoportra irányított erőszakkal, kényszerintézkedésekkel megtörjük ezt a karaktert, s ha nem sikerül, akkor valahogy szabaduljunk meg az egész bagázstól. Ebből semmi egyéb nem lesz, mint kudarc és tragédia. Ezzel szemben az archaikus történelmi állapotból való kisegítés sokkal esélyesebb, hiszen ezen a váltáson a társadalom nagy része és a romák nagy része is keresztülment már, és a többségi minta vonzása igen erős.
A kiindulópontunkként szolgáló kutatásból az is kiderült, hogy a romák és nem romák között nincs nagy különbség abban a tekintetben, hogy hány gyermek vállalását tartják ideálisnak. A romák 2,4-et, a (falvakban élő, nem érettségizett) nem romák 2,1-et. Nagyjából eltalálták, hány gyerek kell családonként a demográfusok szerint ahhoz, hogy rendesen újratermeljük magunkat. A romák esetében a tényszámok nem állnak távolabb az ideálisnak tekintettől, mint a nem romák esetében, sőt. Nem úgy tűnik tehát, hogy a nem romák általában sikeresebben terveznének családot, jobban megközelítenék a vágyaik ban élő gyerekszámot, mint a romák. Csak más irányú az eltérés. Megszületnek azok a gyerekek, akiket nem fognak tudni eltartani, és nem születnek meg azok a gyerekek, akiknek minket kellene eltartaniuk: kitermeli vénségünkre a nyugdíjunkat és gyógykezelésünk költségeit.
A rögvalóság embereiből nem hiányzik a készség a társadalmi problémák objektív megközelítésére, csak szelektív. A nagyon súlyos következményekkel fenyegető kései és minimális gyerekvállalás társadalmi okait, a családalapítással, a lakásszerzéssel, a gyermekellátással, a munkaerő-piaci pozíció megszerzésével és megtartásával kapcsolatos nehézségeket megértik, méltányolják, a gyerekvállalás halogatását, a róla való lemondást nem tekintik magyar faji sajátosságnak, nem a magyar karakter megtörését, hanem a társadalmi feltételek megváltoztatását szorgalmazzák. A problémaérzékelés objektív marad, nem válik személyekre, közösségekre irányuló ellenszenv forrásává. Ám ez sajnos nem így van, ha romákról van szó. Hanem éppen ellenkezőleg.
A rögvalóság rabjai tehát (akik természetesen nem azonosak a magyarsággal, csupán részei annak) igazából rühellik a valóságot. Nem tudják és nem akarják felmérni a jelenségek dimenzióit, nem tudnak és nem akarnak tájékozódni a globális térben és a történelmi időben. Közveszélyes rögeszméket ápolnak társadalmi problémák eredetéről és természetéről, s életidegennek minősítik, elutasítják másokkal kapcsolatban azt a szemléletet, amellyel önmagukat szemlélik.
A rögvalóság rabjai rögeszméik fogságában élnek.
