Az MTI közölte, hogy a Magyarok Világszövetsége az idén januárban „Petőfi Bizottságot” alakított. Ennek egyik tagja, bizonyos Bálint Béla, egy sárospataki művészeti iskola igazgatója pár napja oda nyilatkozott, hogy a Morvai-expedíció által 1989-ben feltárt „barguzini leletek” a bizottság nézete szerint „egyértelműen” nemzeti költőnk földi maradványait tartalmazzák, s mint ilyenek, Sárospatakon helyezendők végső nyugalomra. S ugyanott a „Petőfi Bizottság” kegyhelyet is létesítene.

Mindezek olvastán az embernek tényleg feláll a szőr a hátán. Én magam naiv módon azt hittem, hogy a történet véget ért, amikor tíz évvel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia szakértői bizottsága Bálint Csanád akadémikus irányításával megerősítette azt, amit honi és külföldi (amerikai) szakemberek többszörösen rögzítettek, hogy tudniillik a barguzini csontváz egy nőé. De nem ért véget. Hogy éppen most, a Fidesz-kormányzás kellős közepén próbálják egyesek hamvaiból feltámasztani, erőteljesen rávall annak a politikai atmoszférának a minőségére, amiben a hun–magyar, sumér–magyar, japán–magyar, kínai–magyar „rokonságot” éltetők meg a csakrások, a „csabakirályfisok”, a finnugor őstörténetet tagadó sarlatánok, szédelgők és kútmérgezők tenyészni remélnek. Magyarként szégyellek szembenézni azzal a köznapi tapasztalattal, hogy ezeknek az embereknek igenis táboruk van: olyan honfitársaink, akik hinni akarnak, mert az jólesik, nem pedig tudni, mert az nem esik jól. Mondjon az Akadémia bármit is.

Kérdezném akkor: mit keres ennek az MVSZ szülte „Petőfi Bizottságnak” az élén egy MTA doktori fokozattal rendelkező, nyugalmazott egyetemi tanárnak nevezett hölgy? Miért gondolja jónak csatlakozni egy olyan kampányhoz, amelyik „csak azért is” jelszóval az egykori kazánkirály, az egyébként totálisan tudatlan Morvai Ferenc barguzini leletét – amelyet másfél óra leforgása alatt olyan tudós-kóklerek tulajdonítottak jó pénzért Petőfinek, mint Kiszely István – valósnak, sőt „egyértelműnek” (újabb idézet Bálinttól) látja? Megáll az ember esze.

A vicc az, hogy harminc évvel a Morvai-féle expedíció előtt szovjet tudósok egy magyar író, a maga idejében nevezetes Csák Gyula (vö. „Mélytengeri áramlás”) jelenlétében elmondták, hogy Petőfi Sándor nem volt és nem is lehetett szibériai fogságban. Két irkutszki egyetemi tanár, bizonyos Kudrjavcev és Sosztakovics, valamint egy főiskolai tanár és docens (Tyukavkin, Koval), valamennyien Szibéria XIX. századi történelmének kutatói, a száműzöttek és politikai emigránsok térképének megrajzolói azzal érveltek, hogy Paskievics herceg, orosz hadseregparancsnok Miklós cár kifejezett utasítására egyetlenegy magyar foglyot se tartott magánál, mindet átadta az osztrákoknak. De ha – folytatták – valamilyen csoda folytán 1849-ben egy magyar mégis Szibériába került volna, akkor az illető (pláne, ha Petőfi Sándornak hívják) ottani létezése után nyom marad. Márpedig ilyen nincs. Petőfi-legenda sincs. A szibériai nép őrzi ugyan lengyel száműzöttek, francia és főként olasz garibaldisták emlékét, legendák is szólnak róluk, de, őszintén sajnálják, ők öten évtizedek alatt se hallottak a magyar költőről. Holott feldolgozták az egész legendáriumot.

Itt tartottunk tényfeltárásban 1968-ban (Csák négy évvel később írta meg a történetet), de ebben a szomorú, szerencsétlen országban, mint amilyen a miénk, előbb-utóbb egy amatőr történésszé avanzsált hivatásos hisztérika (Kéri Edit nyugalmazott színésznő) fogja eldönteni – hajtincsek DNS-éből, amikor a Pennsylvania Egyetemen már tizenéve elvégeztek egy DNS-vizsgálatot, amely nőként határozta meg a barguzini csontvázat –, Petőfit viszik-e Sárospatakra, vagy sem. Vinni fogják, az előérzetem ezt sugallja.