Mutatnak két BKV-ellenőrt kikockázott fejjel, amint épp egy részeg férfit löknek le a Combinóról, a férfi újra és újra próbálkozik, végül fejbe rúgják. Szellemi élet következik, egy vendéglőst azért büntettek meg százötvenezer forintra, mert az egyik vendég a teraszon felejtette a cigarettáját, amin nem volt zárjegy, márpedig a vámosok szerint ez szabálytalan.

Jönnek aztán a gyász percei: az autópálya-igazgatóság nem engedélyezte a tavaly elhunyt rendőr hozzátartozóinak az út menti megemlékezést, a család ennek ellenére titokban koszorúzni indult, persze a rendőrök két perc alatt elkapták őket. Mindezt az üdülő végtelen nyugodtan, rezzenéstelen arccal nézi, ami érthető, hisz hol vannak ezek a hírek a csepeli élve eltemetéstől vagy a norvégiai ámokfutástól, egyébként is egy részeg ne akarjon villamosra szállni, a vendéglősök meg csak ne panaszkodjanak, lopnak eleget, továbbá ne csináljunk már az autópályákból köztemetőt; de mondom, ezt is inkább csak rutinszerűen kommentálva.

Ám akkor új hír érkezik, friss és lüktető: egy munkanélküli nő pulykanyakat és szájfényt akart lopni a szegedi hipermarketből. Tetten érték, elvitték.

Ez már életre kelti az üdülő közönségét, szinte tapintható az izgalom, főleg hogy kiderül, a munkanélküli nőnél még körömlakklemosót és hajkefét is találtak a biztonságiak. „Nincs munkája, és piperészkedik”, mondja valaki, „a férjemnek is most mondtak fel nyár elején, mégse jutna eszünkbe máséhoz nyúlni”, felel rá a másik, „és akkor még ezek kapnak segélyt”, mondják egymás szavába vágva, nem leplezett megvetéssel, közben kis lázrózsák nyílnak az arcokon, s némi büszkeség is vegyül a hangokba, hogy lám, nem mi kerültünk be a híradóba.

A közös híradózásban ez a legjobb: totális önbizalomhoz juthat akár egy egész üdülő, nem mellesleg csupa kis csóró vendég, leginkább ötven körüli kishivatalnokok feleségestül, tízéves, kinyúlt tréningruhákban, hamisított Crox papucsokban, és már szeptemberre nézve is bizonytalan munkahellyel, plusz pár nyugdíjas, akik viszont ellentmondást nem tűrő hangon ítélkeznek.

A nyugdíjasokat amúgy is ki nem állom: amióta magam is nyugdíjas lettem, egyre inkább azon kapom magam, hogy a piacon direkt kitartom a könyököm, amikor előzöm őket, a HÉV-en kéjjel vetődöm eléjük a maradék ülésre; ha rajtam múlna, betiltatnám hülye kerekes bevásárlószatyrukat, amit rendre áthúznak az ember lábán, s egyáltalán. Amit sohase gondoltam, bekövetkezett: nem bírok velük szolidáris lenni, következésképpen magammal sem, hiszen bennük nyilván magamat látom, ha nem is a mai, de a holnapi és elkerülhetetlen önmagamat.

Mélységesen idegesít az összes szerencsétlenkedésük, ahogy fontoskodnak, ahogy percekig forgatnak a kezükben egyetlen paradicsomot, ahogy a sort feltartva guberálnak a pénztárnál a bukszájukban, ahogy elözönlik a rendelők folyosóit, csak hogy szóba álljon velük valaki, és még akkor ezek a kishivatalnokok a lehetetlen papucsaikban. Csórók és szerencsétlenek, ahogyan nem állnak ki már saját magukért sem, ahogyan korlátlanul megtehető velük minden, sőt általuk, ahogyan szemük sarkából egész nap egymást méregetik, ahogyan a tolvajt látva nem is megvetés ül a tekintetükön, hanem a félelem, hogy holnap már ők is rászorulnak a pulykanyakra, és akkor mi lesz.

Feleségük ajkán ugyanaz a szájfény, mint amit a munkanélküli nő is lopott.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa