Nem olyan egyszerű húsz évre, öt választási ciklus beláthatatlan idejére eladósítani egy várost, egy megyét, egy országot. Nem volt ugyanis muszáj. Az uniós fejlesztések önerejére volt akkor kedvezményes hitel: kamattámogatással, árfolyam-garanciával. Ilyen hitelt azonban csak szabályos közbeszerzési eljárásban, kizárólag fejlesztési célra kaphattak. Nem lehetett szabadon kiválasztani a bankot, sem tetszőleges célra – például pénzügyi spekulációra – költeni a pénzt. A kötvénykibocsátásnál nem volt ilyen kötöttség.

Gyurcsány Veszprémben ígér a 2006-os kampányban

Mégis úgy gondolom, mindez együtt sem lett volna elég ahhoz, hogy 2006 és 2008 vége között 600 milliárd forint értékben adósítsák el magukat az önkormányzatok. Ezért érzem életszerűnek, amit Fetser János orosházi MSZP-s képviselő firtatott már 2007-ben: hogy a nagy összegű pénzforgatásban érdekelt bankok jelentős közvetítői jutalékkal teremtettek személyes és pártpolitikai érdekeltséget az utólag könnyelműnek és felelőtlennek bizonyult döntésekre. Hiszen az átlagpolgárokra is üzletkötők sokasága tukmálta rá a devizaalapú jelzáloghiteleket – irdatlan jutalékért. Egyetlen hitelközvetítőről sem hallottam, akivel visszaadatták volna a jutalékát, amiért nyilvánvalóan hitelképtelen embereket örök életükre eladósítottak.

Hiába volt a napnál világosabb, hogy a kötvénykibocsátás a fideszes vezetésű önkormányzatok összehangolt akciójaként kezdődött és az MSZP–SZDSZ-kormány a PSZÁF-on keresztül leleplezhette volna őket, ezt inkább csak a „Gyurcsány-árvák” – az őszödi beszéd miatt a polgármesteri posztjukat elvesztett szocialista politikusok – szorgalmazták. Mivel a kormány nem tett semmit, a megmaradt MSZP-s vezetésű városok is elkezdték követni a Fidesz zseniálisnak tartott húzását. Kezdetben ugyanis dőlt a pénz. Tekintsünk el az 5-6 százalékosnak mondott horribilis közvetítői jutaléktól, amelynek bizonyítékait azóta is védi a banktitok, és nézzük csupán azt, amivel Lázár János dicsekedett 2007 augusztusában: Hódmezővásárhely egy év alatt egymilliárd forintot kaszált a forint és a svájci frank árfolyamváltozásából. A hülyének is megérte, nem?

Nem lehet a történteket megérteni azoknak az éveknek a hangulata, illúziónak bizonyult reménykedése nélkül. 2004-ben léptünk be a hőn áhított Európai Unióba. Tele volt vele a média, hogy 2007 és 2013 között 22,4 milliárd euró felzárkózási támogatást kapunk. A magyar településeken 10–12 ezer milliárd forint fejlesztés valósul meg uniós támogatással! Míg 2006-ban Orbán azzal kampányolt, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve, Gyurcsány minden faluban mutatott valamerre, hogy ott épülmajd a tornaterem vagy a biodízelgyár, ami nemcsak munkahelyet teremt, hanem piacot is a gazdáknak. A szavazók azt hitték, tudja, mit beszél, pedig csak fölírta egy papírra a helyiek kívánságait, mint a gyerekekét a Mikulás.

A globális hangulat magával ragadott: ha hozzánk vágják a hitelt, akkor biztosan állásunk is lesz, hogy megkeressük a törlesztőrészletre valót. A másfél százalékos kamatú svájci frankot beváltjuk nyolcszázalékos kamatú forintra – nem olcsó gatyát gyártunk, hanem pénzt. Ész kell ehhez, nem izzadság! Felvirágzik a város, jut nekünk, jut a pártnak, hogy a következő ciklusban is esélyesek legyünk – hát nem erre vágytunkmindannyian, amikor a rendszerváltozás elkezdődött?

A lufi kipukkadt, mind rosszul jártunk – de mégsem egyformán. Van akinek csak adósság jutott, van akinek jutalék is. Ám ha van is felelős, sohasem fogják megtalálni, mert azok mondják, hogy keresik, akiknél a jutalék maradt.