Ha ez az alakvita nem lenne elég izgalmas, csatlakozhatunk a Ki a felelős a hatalmas svájcifrank-adósságért? vitakörhöz is, az talán még tanulságosabb eredményt hozhat.

A legáltalánosabb, leggyakrabban olvasható magyarázat szerint mi, magyarok voltunk szénhülyék megint, pénzügyileg zoknik, agyatlan barmok, felelőtlen hazardőrök. Ezzel a magyarázattal én alapvetően elégedett vagyok, elég sok érv szól amellett, hogy tényleg szénhülyék vagyunk, elég itt az elmúlt húsz év eredményeire emlékeztetni. Lehet ócska politikusokra, tolvaj kommunistákra, zsidókra, nácikra, bankárokra, futballistákra, MLM-ügynökökre, vattacukorárusokra fogni ezt-azt, de azért végső soron mi együtt hoztuk létre azt, amit, ebből következően nyilvánvaló hülyék vagyunk, kivétel nélkül, egytől egyig. (A kollektív hülyeség elve.)

Mondhatjuk, persze, a konkrét frankos (választékosan fogalmazó sajtómunkásoknak: alpesi devizás) esetben, hogy nem úgy van az, nekünk nem dolgunk annyira észnél lenni, hogy fölmérhessünk minden kockázatot, a bankok, mint felelős és szabályozott piaci szereplők éppen azért vannak, hogy nagyjából veszélytelen termékeket kínáljanak nekünk. Ha elvárjuk ezt egy hajszárítót árusító műszaki üzlettől is, és nem próbáljuk a vevőn számon kérni a megfelelő elektrotechnikai képzettséget, akkor egy bank esetében miért járnánk el másképp? Nagyjából így érvel Róna Péter közgazdász a Népszabadság június 11-i számában (A devizahitelezésről). Eszerint tehát nem mi vagyunk a hülyék, hanem a bankok.

Erre mit mond a bank? Azt, hogy neki nem volt más választása ebben a kemény piaci versenyben, mint hogy a lehető legtöbb hitelt helyezze ki, és ha a betétesei, no meg a részvényesei érdekeit nézi, márpedig azt nézi és nem mást, tehát ha felelősen gazdálkodik, akkor minden erejét megfeszítve szórnia kellett a hiteleket kifele, nehogy lemaradjon a konkurenciától. Az állami szabályozás kikényszerítette a devizahitelezési versenyt. (Politikai pletykák szerint nem is volt ez nagy véletlen vagy egy eltévedt paragrafus eredménye: fűződtek itten érdekek a devizahitelezésben nyilvánvaló versenyhátrányban lévő legnagyobb bank meggyengítéséhez.)

Viszont így előállt a válságban annyiszor megfigyelt képlet: az állami bürokrácia szabályoz a maga fenenagy szakértelmével, a szabályozás rossz, a rendszer válságba, csődhelyzetbe jut, majd az állam és nyomában a kompetens bürokrácia rohan, hogy mindenkit megsegítsen, keresik a felelőst veszettül, zajos nyilatkozatok repkednek, anyáznak spekulánsokra, lakosságra, bankárokra, a bürokrácia meg, aki az egészet elcseszte, magabiztos mosollyal újraszabályoz, sőt még hivatkozik is, hogy lám-lám milyen nagy szükség van az ő alapos, kemény szabályozására, a piac nem tudja itten kordában tartani a dolgokat.

Végül az ezermillió alpesi devizás kérdés: vajon matekból bukott pénzügyi analfabétának tekinthető-e az a polgár, aki mondjuk három éve lakást akart venni, nézte az ajánlatokat, kamatokat, még csak a kamatos kamat számításával sem kellett bajlódnia, a banknak oda kell írnia konkrétan, mennyi lesz a törlesztő, és hát svájcifrank-alapon százezer körül volt a havi részlet, forinthitelre meg kétszázezer fölött (az egyiken alig három százalék fölötti kamat, a másikon hat és fél, huszonöt évre). Az ember kiszámolta, hogy a svájci franknak háromszáz forint körülire kellene fölmenni, hogy megérje a forinthitel, és annyira csak nem fog. Nem is ment. Az ember tehát jól járt, jól jár a mai napig. Csak közben a tönk szélére került. Sőt egy kicsit már túl is azon.

Bonyolult dolog ez a közgazdaság, tényleg hülyék vagyunk hozzá.

svájci frank, panel, devizahitel