Már nincs „washingtoni konszenzus”, de még nincs „pekingi konszenzus” sem, mert Amerika már nem tudja szabályait érvényesíteni, Kína pedig nem akarja saját szabályait kiterjeszteni. És nincs G3 –Amerika, Európa, Japán – alternatíva sem a kibontakozásra. „Egy senki által nem vezetett világban – G-Zero World – élünk, ahol egyetlen országnak vagy országcsoportnak sincs politikai és gazdasági ereje, illetve szándéka, hogy valódi nemzetközi irányt alakítson ki.” Ha megint nemzetközi pénzügyi válság fenyeget, és kétségkívül fenyeget, akkor ez részben arra vezethető vissza, hogy globálisan, sőt regionálisan senki se ül a vezérlőpultnál.

A képlet látszatra egyszerű. Szakmailag tudható, hogy az amerikai adósságválság egyik lehetséges megoldása az amerikai–kínai tartós megállapodás, amely mindenekelőtt a kínai valuta árfolyamáról és a kölcsönös kereskedelem szabályairól közösen kialakított modus vivendi lenne. Ám a magas munkanélküliségtől és a második recessziótól félő, a republikánus ellenállástól megbénított amerikai adminisztráció az egyik oldalon, és a belsőleg törékeny, kényes egyensúlyt tartó, a status quóban érdekelt kínai vezetés a másikon, alkalmatlan a tárgyalásra és a kiegyezésre. Ez legkevésbé sem a „Nyugat alkonya”, hiszen Amerika és/vagy Európa komolyabb megrendülése Kínát brutálisan érinti mind megtakarításait, mind piacait illetően. A kínai gazdaság feszültségei növekedtek, és nem lehet tudni, hogy egy második világgazdasági csapás hogyan hatna rá.

Kína nem tud lemondani a dollárról és az euróról, mert nincs más nemzetközi pénz – az IMF használta valutakosár nem vezet a jövőbe –, jüanját nem hajlandó liberalizálni belső piacán és lebegtetni a külsőn. Ez nem is a világkapitalizmus vége, mert láthatólag, még a legsötétebb, apokaliptikus forgatókönyvek esetén is ugyanazok az államok, intézmények, valuták fognak működni a globális mélypont után, csak más erőviszonyok, arányok mellett. A piaci szereplők pontosan tudták és tudják, hogy 2011 végéig ki kell erőszakolniuk a változást, mert Obama a választási évben megbénul, és a kínai vezetés is változik 2012-ben – ki tudja milyenre. Ha a republikánusok győznek Amerikában és a nyitás ellenfelei Kínában, akkor kereskedelmi és valuta hidegháború kezdődhet Amerika és Kína között. Már folyik a verseny nemcsak abban, hogy ki, melyik politikai erő alkalmasabb a válság kezelésére, hanem abban is, hogy ki tud elemeket kitalálni és beilleszteni egy válság utáni világrendbe.

Az európai táblán is áttekinthető a játszma: Európa gazdagabb és erősebb országai, adófizető polgárai, vagy vállalják a szegényebb és gyengébb országok adósságait, vagyis továbbmegyünk egy föderalizált Európa irányába, vagy nem vállalják, és akkor egymás után csődbe engedik és kizárják maguk közül a gyengébb országokat. Emlékeztetnék rá, hogy a XIX. századvégi válságokban, majd még 1929-ben is felmerült az Egyesült Államokban, hogy miért kellene a dollár közösségét elvállalnia a gazdag északkeleti államoknak a szegény déliekkel szemben. Könnyen lehet, hogy a német, a holland adófizető a görögök és a portugálok, illetve a magyarok és a lettek ellen dönt, hibáztatja magát, hogy miért kellettünk púpnak a hátukra, ahogy a nyugatnémetek már erősen bánják a német egyesítést. De akár így lesz, akár úgy: egységesebb, egysebességes Európa közös eurókötvényekkel, vagy szétmenő euróövezet, Görögország drachmával – Európa vérkeringése újra helyre fog állni. Világosan látszik, hogy az európai politikusokat most saját újraválasztásuk foglalkoztatja, és pillanatnyilag se erejük, se eszük nincs a megoldások kidolgozására és véghezvitelére. De megoldás van, ezért előbb vagy utóbb erre vagy arra, de döntenek.

Másrészt, nem tud az ember szabadulni a gondolattól, hogy itt könyörtelen tanulási és tanítási folyamatnak vagyunk szenvedő alanyai. Tartsd be a szabályokat! Ne csalj a számokkal! Ne handabandázz, ne szavalj, dolgozz! Ha te nem akarod kifizetni mások, még a testvéred adósságát sem, miért várod tőlem, hogy a tiédet kifizessem?! Ha nem tudod kézben tartani a pénzügyeidet, mások kegyetlenebbül fognak téged kézben tartani! Ha te gyűlölsz minket, külföldieket, Európát, a bankokat, miért várod el, hogy segítsünk neked! El tudod tartani magadat – mutasd meg!

„Egy állam kultúráját az az energia adja, amellyel iskolákat és kutatóhelyeket létesít, tehetséges embereknek anyagi bázist teremt, és keringése erejével biztosítja a felhajtóerőt. A kultúra nem a tehetségben rejlik, amely nemzetközileg egyenlően oszlik el, hanem a társadalom szövetének abban a rétegében, amely alatta található” – írta Robert Musil. És folytatta: „1000 okos emberből és 50 millió megbízható kereskedőből kultúrát lehet teremteni, 50 millió tehetséges és kecses, de gyakorlati téren mindössze 1000 megbízható emberből csak olyan ország jön létre, amelyben okosak és jól öltözöttek ugyan az emberek, amely azonban még ruhadivatot sem képes teremteni.” Európában feszül, itt-ott hasadozik a gyakorlati kultúrának fentebb leírt szövete. És nálunk? Adna magának hitelt? Ha egy ember bejönne az utcáról az ön tervei vel, hinne neki? Megbízna kívülállóként az ön országában, hinne miniszterelnöke, pénzügyminisztere szavában? Milyen előnyünk származik abból, ha az önök állampapírját vesszük és nem másokét? Ki az önök szövetségese? Miért? Tegnap is ő volt, holnap is ő lesz? Meg tudja mondani, hogy ön, városa, országa, kormánya, ellenzéke merre megy?

Magyarország 1981 óta négyszer –1981–82-ben, 1989–90-ben, 1995-ben és 2008-ban – jutott a fizetőképesség határára, a csőd közelébe. Ebből háromszor csak külső erővel sikerült kikapaszkodnunk, Bokros Lajos és Surányi György csomagja volt egyedül belső makrogazdasági konszolidációs csomag. E gyakori csődközeli állapotnak bizonyosan vannak strukturális okai, nem egyszerűen gazdaságpolitikai hibákra vezethetőek vissza. A magyar stop-go, ellenreform-reform, eladósodás-megszorítás, koraszülött jóléti állam – állami redisztribúció korlátozása ciklusairól azt hihettük, hogy ráhagytuk a Kádár-korra, a szocialista tervgazdaságra és az indirekt irányítási rendszer alkuvilágára. De nem így történt. Politikusok és kormányok, rendszerváltások és visszaváltások jönnek és mennek, a magyar gazdasági modernizáció szabályszerűségei maradnak.

A válság időszakában még vagy már senki se ül a kormánynál, senki nem lát tovább az orránál, nem tud, akar, képes dönteni a hatalomban. Az 1981–82-es válság véget vetett annak a hitnek, hogy Kádár képes megbízhatóan kormányozni valamilyen irányba, és hogy Moszkva kiment: kizárólag a túlélés volt a tét. 1989-ben a Németh-kormány már, az Antallkormány még nem kormányzott. 1995 elején az országnak a gazdasági realitásokat elutasító miniszterelnöke volt, és nem volt pénzügyminisztere, jegybankelnöke és privatizációs főnöke. 2008-ban az országot olyanok kormányozták, akiknek se nemzetközi, se hazai hitelük nem volt.

A magyar gazdaság kormányánál láthatóan nincs senki. A viharzó tengeren összevissza hányódunk, miközben egy balatoni átkelőre se jogosított kapitány folyamatosan sikereket mond be a hangosanbeszélőn. Merre megyünk? Mi az irány? Van-e hozzá üzemanyag? Képzett legénység? Kuss! Elég, ha a kapitány látja a jövőt. Egy hajón be lehet vezetni a szükségállapotot vihar idején, vízbe lehet dobatni az elégedetlenkedőket, de ettől még nem tanul meg a hajósinas kormányozni, a pincér a gépházat kezelni. Természetesen kárörvendően szólhat a kapitány legénységéhez: a többi hajó is bajban van. A hullámok ettől nem lesznek kisebbek.

És az elmúlt negyven év válságai rámutattak egy rémületes tényre. A polgárok, az utasok önmentési, ésszerű működési és válságkezelésimegoldásai nem hozhatnak önmagukban eredményt. A homo kadaricus, a hatvanas évek közepétől felnövekedett, kinevelődött kádárista kisember lehetett tökéletesen ésszerű a háztájiban, a második gazdaságban, dolgozhatott látástól vakulásig, takarékoskodhatott lakásra, autóra, hétvégi házra. Ha vezetői a hetvenes évek elejétől visszájára fordították a reformot, ha elpazarolták a belső forrásokat értelmetlen fejlesztésekre, ha bevezették a koraszülött jóléti államot, ha minderre eladósodtak, hogy az emberek szeressék őket, akkor nincs menekvés. Előbb vagy utóbb, mindenért fizetni kell.

A 2001 óta rossz útra beállított és rossz refl exű homo orbanicus, orbáni ember, erőben és állami támogatásban hívő, nekem-ez-jár hitű, megtakarítás nélküli és fogyasztásában túlterjeszkedő második polgárosodást átélő középosztály, amelyet táplált a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány felelőtlen, jóléti rendszerváltást végrehajtó, második koraszülött jóléti államot teremtő, elhibázott és korrupt fejlesztő politikája, ebben a go-korszakban eladósodott háztartásával, városával és államával. Mindenki azt remélte, reméli, hogy más fog fizetni helyette. És akkor dühös szavazóként felváltott egy korhadt és igazságtalan rendszert, egy friss és életerős igazságtalan rendszerrel.

A homo kadaricus polgárosult, a homo orbanicust az állam polgárosította. A homo kadaricus természetéből következően egyezkedett, megpróbált együttműködni a másikkal. A homo orbanicus karaktere szerint erőszakos a gyengékkel, sértett és/vagy megalázkodó az erősekkel szemben. Nincs párbeszéd, nincs együttműködés, nincs alku. Vagy-vagy. Fizetek-nem fizetek. Győzök-vesztek. A homo kadaricus megpróbálta megúszni, az időt húzni – ezért volt békés és nyugodt a rendszerváltás. A homo orbanicus le akar ellenfeleivel számolni, oda akar vágni, amíg lehet, zéró összegű játékban mindent ki akar csikarni. Ezért mindennapos az erőszak.

A homo kadaricust nem vezette senki. Szomszédját, munkatársait, a nála egy fokkal feljebb lévőket, az osztrák és bajor kisembert utánozta – fütyült a politikára, élt és dolgozott. A homo orbanicust vezetik. Tetszik, nem tetszik, az államtól, a fölöttestől, a vezértől tudja meg, hogy mit kell tenni vagy nem tenni, ki ellenség, ki barát, mi helyes, mi helytelen. Reménykedik a magyar kivételességben. Politizál önként, vagy rákényszerül. Ám, ahogy a homo kadaricus se úszta meg, nem fogja megúszni a 2001 után alakult új magyar középosztály se. Belegázolnak szent és sérthetetlen magánvilágába, kiradírozzák személyes térképének határait, semmibe veszik tulajdonát, tudás- és embertőkéjét, biztonságát, öregségének nyugalmát. Zord idők jönnek. Turgovits, a budai bíró ezt mondja Werbőczynek Kemény Zsigmond regényében: „Mi egy holttetemben élünk, a rothadás táplál minket egy darabig, de annak végtére kiszáradnak nedvadó részei.”