Orbán Viktor retteg a gazdasági válságtól, és erre minden oka megvan: az ilyen válságok nem intézhetők el egykönnyen, nem elég a macsós kiállás, nem elég gumicsizmában a helyszínre hajtatni terepjáróval, nem elég komor arccal mászkálni gátakon, nem elég a Parlamentben bejelenteni, hogy a felelősöket már őrizetbe is vették, egyáltalán: nem könnyű a felelősöket megnevezni.

Ah, de mit is írok: már hogyne volna könnyű. Hiszen ha van felelőse annak, hogy most, 2011 nyarának végén családok tömkelegei kerülhetnek feldolgozhatatlan helyzetbe, az csak Gyurcsány Ferenc lehet, és főként Bajnai Gordon. Utóbbi személye azért is különösen érdekes, mert míg Gyurcsányról pontosan lehet sejteni, hogy ebben az országban a büdös életben nem lesz többé miniszterelnök, addig Bajnai Gordonról ugyanez nem jelenthető ki ennyire magabiztosan, vannak, akik már a kormányváltáskor és Matolcsy György színre lépésekor úgy vélték, hogy igen hamar fölértékelődik majd az a higgadt, visszafogott és csendes szakszerűség, ahogyan ő és csapata az ország ügyeit intézték.

Így lett-e, nem tudni, az viszont elég határozottan érzékelhető, hogy a kormány mintha bénulna: az elmúlt hetek eseménysorát figyelembe véve elég nehéz elképzelni, hogy milyen magasságokba kellene még emelkednie a frank/ forint árfolyamnak, hogy valaki végre kiálljon, mondjuk a miniszterelnök személyes szóvivője, aki úgy egyébként a labdarúgástól kezdve az Egyesült Államok kormánytisztviselőjének bírálatán át bármikor és bármilyen témában hajlandó azonnal és határozottan megszólalni, és közölje, hogy emberek, ne ijedjetek meg, most valóban válság van, tőlünk független okokból, tartsatok ki, a kormány a helyén áll, vagy bármit, csak mondana valamit.

De nem mond, nem is tesz itt senki semmit.

Jó, hát tenni nagyon nem is lehetmit, ez az igazság. De arra mondjuk lehetne törekedni, hogy bizonyos dolgokat ilyenkor véletlenül se csináljanak. Jobb országokban például elég nagy valószínűséggelmásnapra röpülne az a derék kormánytisztviselő (vagy nem épp magát a belügyminisztert köszönthetjük a személyében?), aki épp ezeket a napokat érzi a legszerencsésebbnek ahhoz, hogy bedobja a bedőlt lakáshiteleseknek szánt legújabb ötletet, ugyan, települjenek már ki ide a Budapesthez közeli Ócsára, béreljenek állami házat, és a kis veteményesükből egészítsék ki a keresetüket.Mit ne mondjak, megnyugtató lehet ez a lehetőség úgy az ócsaiaknak, mint a bedőlt hiteleseknek, az egekbe magasztalják majd a javaslat kiötlőjét, akárki legyen is az.

Tényleg, nem lehet, hogy a bérházépítés ideája valóban „a mi végső reménységünk”, ahogy Orbán Viktor szereti szólítani kedves miniszterét, Pintér Sándor fejéből pattant ki? Aki annyira szeret hivatkozni arra, hogy az ilyen szociálisan érzékeny programok mennyire fantasztikus kezekben vannak a rendészeti szerveknél, nem kellene ide ezek az álérzékeny, könnyfakasztó szociális szakemberek, hanem rend, erő, fegyelem, ezek a kulcsszavak, lám-lám, milyen faszányosan összehozták nemes elődei annak idején az ONCSA-programot is; az volt ám a szép világ, lehet vele ma is büszkélkedni, jó kis program volt, csak kellett hozzá pár zsidótörvény és sok zsidó kisember, akiket ki lehetett fosztani, és abból aztán lehetett osztogatni.

Meg talán arra is adni kéne valamit, hogy egy kormány ilyenkor legalább megpróbáljon úgy tenni, mintha a helyén lenne. Mert igaz ugyan, hogy Barack Obama is hülyeséget beszél, amikor azt mondja, hogy Amerika akkor is AAA-s, ha a fene fenét eszik is, de legalább mond valamit, amihez igazodhatnak az ottaniak, míg itt Orbán Viktor a magához rendeltminisztereken kívül legfeljebb valamelyik szép reményű alcsúti focistának szól oda egy felkészülési meccsen, hogy „vigyázz, ne hagyd elfutni a jobb szélen”. Meglehet persze, hogy Orbán Viktor úgy érzi, mondott ő már itt annyi hülyeséget, hogy nem kéne többet, vannak ugyanis az életben ilyen megvilágosodott pillanatok, ugyebár, tessenek csak Gyurcsány Ferenchez fordulni e tekintetben, de az is lehet, hogy nem, egyszerűen most még igazi, rendes hülyeség se jut eszébe, pedig azért az be szokott jönni neki.

Az ilyen „alkonyul a Nyugatnak”-, meg „a baloldal ráront a nemzetére”-, meg „saját kezünkbe vesszük a sorsunk”-féle kijelentések, persze simogatják a néplelket, jól érzi ezt Orbán Viktor, aki előszeretettel gyúr arra az ösztönös adottságára, hogy jobbára ügyesen érzi meg, mit is szeretne a tömeg hallani, csakhogy attól mindez még nettó hülyeséghalmaz marad, és tartani lehet attól, hogy előbb-utóbb valaki visszakérdez majd: tényleg annyira fene jó ötlet volt-e szabadságharcot vívni és elzavarni nagy büszkén az IMF-et? Tényleg akkora biznisz volt-e megvenni a Mol-részvényeket, ha csak két hónap alatt úgy 130 milliár dot buktunk rajta, ami tételszerűen nyilvánvalóan nem túl nagy összeg, de mégis épp a kétszerese annak a pénznek, amit egy évben az állam szociális kiadásokra fordít, és aminek a megszüntetése érdekében újfent harcba indul az érintettek ellen azzal a jelszóval, hogy kiragadja őket a posványból, hadd tudják meg, hogy lehet itten dolgozni is.

Szerényen kérdezzük, hogy ugyan mit dolgozzanak. És kiről vegyenek mintát? Munkaügyben ugyanis mostanában mintha nem járna elöl túl jó példával a kormány. A legutolsó értékelhető megjegyzés az volt arról a szintről (Szijjártó Péter, naná!), hogy meg kell vizsgálni, van-e büntetőjogi lehetőség arra, hogy felelősségre vonják Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és az ő pénzügyminisztereiket, ha meg nincs, akkor talán meg kéne nézni, miként lehetne mégis.

Ez kormányzati cselekvési programként kevésnek tűnik, viszont kétségkívül elég nagy ívű ahhoz, hogy átírja azt a teljes jogfilozófiát, amely áthatja az euró pai társadalmakat. Így, ha Szijjártóra tekintünk, el is mormolhatjuk magunkban: lám-lám, miből lesz a cserebogár. És tényleg,miből? Vajon van-e polgári foglalkozása Orbán Viktor szóvivőjének azon kívül, hogy ő viszi a kormányfő szavait? Ez tulajdonképpen csak azért érdekes kérdés, mert a visszamenőleges hatályú jogalkotás, a büntetőjog területén különösen, afféle biológiai vészcsengőnek számít egyes, nem túl jelentéktelen fideszes politikusoknál, így például Szájer Józsefnél meg Navracsics Tibornál, akiknek azért tényleg van rendes, tanult polgári szakmájuk, jogászok konkrétan, szakemberek, akik tudják, hogy nem, ilyen nincs, mert ez egy alapelv, egy szakma fundamentuma, ha úgy tetszik, amit ilyen nyikhajok nem írhatnak át csak úgy egyszerűen,mert akkormár tényleg kifordul a világ a helyéből, és erre talán még a fülkeforradalmárok sem adtak fölhatalmazást.

Hát kiabálni kezdenek, ki így, ki úgy, de azért mégis hallhatóan, mert tudják, hogy előbb-utóbb megtörik a lendület, előbb-utóbb megváltoznak a dolgok, előbb-utóbb jönnek majd csendes, halk szavú, de magabiztos emberek, akik elfogadottabbak lesznek náluk, és akkor bizony nincs mit tenni, meg kell valahogy élni, vissza kell menni a szakmába is akár, vissza az egyetemi katedrára, belenézni a hallgatók szemébe, és akkor ott, amikor azok a tudásra éhes szemek merednek rájuk, nem lehet azt mondani, hogy nincs visszamenőleges hatályú törvénykezés, ez alapelv, és az ilyen alapelveket csak akkor lehet fölrúgni, ha fülkeforradalom van, és történetesen igazságügyi miniszter az ember, vagy alkotmányt ír, mert akkor aztán tényleg mindent szabad.

Jó, de ha a szakmaiság ad is némi kapaszkodót, mibe kapaszkodjék Szijjártó Péter?

Persze az is lehet, hogy ő aztán tényleg jó szóvivő, mert önálló gondolata nincs, azt viszont, amit Orbán Viktor gondol a politikáról, a világról és általában véve az életről, jól hozza. Ebből pedig az következne, hogy mindazt, amit elszámoltatásként jegyzünk, és aminek részévé vált, hogy aki az előző kormányok élén volt, meghurcoljanak, valójában nem Szijjártó Péter, hanem Orbán Viktor gondolja így, aki eredetileg mégiscsak jogász lenne, és hajjaj, törhetne is a gondolatmenetünk, hiszen neki volt polgári szakmája, de – legyen ez halvány reménysugár számunkra – valójában egyetlen percet sem dolgozott akként. És persze ki ne értené, hogy a kormányfőnek mennyire fontos, hogy még Éva ősbűnét is az előző kormányokra tolja, hiszen azért adósították el az országot, hogy ők maguk ebből nyerészkedjenek.

Ezzel több legyet is üthet egy csapásra. Puff, az első: iktassunk ki minden ellenfelet, puff, a második, nyerjük már meg a Jobbik szavazóit, ha egyszer a volt MSZP-seket, liberálisokat egy év alatt már bebuktuk. Mert erről van itt már szó: minden, amit a kormány filozófiaváltásként tüntet föl, a Nyugat-alkony-sugallat, a volt vezetők folyamatos drillezése, Szilvásy György elvezetése bilinccsel a kezén, a „vagy mész, vagy nem kapsz semmit”-elvű közmunkarendszer tervezett bevezetése, a közmunkában építsünk állami lakásokat a bedőlt hiteleseknek gondolata, mind-mind egyetlen jól körvonalazható célt szolgál: megszerezni azt a nyolcszázezer embert, akik a Jobbik táborát gyarapítják jelenleg. Velük elegen lesznek három év múlva.

Csakhogy itt van ez a fránya bénultság, aminek a jeleit nem most lehet először tapasztalni. Volt már olyan pillanat, amikor még nem volt válság, amikor a frank még megfizethető árfolyamonmozgott, viszont a kormány nem tett semmit: emlékszik még valaki Gyöngyöspatára, azokra a hetekre, amikor összevissza masírozott ott mindenki, aki arra járt? Gyöngyöspata ma a Jobbiké, ésminden egyes pillanat, amit a kormány bénultan tölt, a Jobbikot erősíti. Mert mélységesen igaza volt Navracsics Tibornak abban, amit még ellenzékben mondott: a szélsőjobb ellenszere a jó kormányzás. A szélsőjobb most azonban vigad, és egyelőre nem az a veszély fenyeget, hogy a Fidesz szedi el a Jobbik szavazóit, sokkal inkább az, hogy a Jobbik lopkodja az övét, holott a kormány vigéckedik szélsőjobbos programmal.

Orbán Viktor állítólag retteg a válságtól, és jól teszi, minden oka megvan rá, hát nem ártana buzgólkodni egy kicsit, tényleg, legalább a látszat kedvéért, mert biztosan nagyon jó kosztot adnak abban az alcsúti étteremben, ahová a minisztereit cipeli meghallgatásra, de itten most tényleg válság van, és ezen még az sem enyhít, hogy alaposan elpáholtuk szegény Izlandot a Puskás stadionban.