Zászlót bontott a NÉP
Bírósági titkár aligha látott korábban olyan alapszabályt pártalapító okiratban, amelyben három magyar költő idézete, Deák Ferenc, valamint Mahatma Gandhi néhány gondolata és az 1795-ös francia Emberi és polgári jogok nyilatkozatának részlete együtt szerepel. A július végén Harasztifaluban megalakult Nehezebben Élők Pártja (NÉP) azonban a felsoroltak által vallott értékeket jelölte meg szellemi iránytűjének. Berzsenyi Dánieltől a tiszta erkölcs fontosságát, Petőfi Sándortól a jogegyenlőséget, József Attilától a másképp képzelt rendet emelték át a dokumentumba.
Harasztifalu 160 lelkes, valamikor horvátok lakta kisközség Körmend közelében, hat kilométerre Ausztriától. Ide beutazni az ötvenes, hatvanas években csak határbelépővel lehetett. Most már nyitott és befogadó az önhibáján kívül hátrányos falu (rettenetes közigazgatási zsargonnal szólva „önhikis”), s a közösséget 1998 óta irányító polgármester, Vámosné Marksz Mária szerint sikerült összkomfortos települést kialakítani belőle. Van villany, internet, telefon, víz, gáz, szennyvízcsatorna.
Ez utóbbi miatt 2004-ben pár napra az országos figyelem fókuszába is kerültek, mert fel akarták jelenteni az államot. Azt sérelmezték, hogy bizonyos lélekszám alatt nem lehetett a szennyvízcsatorna kiépítésére pályázni. A diszkriminatívnak tartott jogszabályt nem tudták megváltoztatni, ám egy uniós pályázatba sikerült beférkőzniük, kiépült a hálózat, igaz, görgetik maguk előtt az ebből keletkező adósságot is.
Harasztifaluban jelenleg nincs munkanélküli, átmenetileg néha akad egy-két állástalan, de ők addig talpalnak, amíg valamiféle pénzkereső foglalatosságot nem találnak maguknak. Nem ez az ország legszegényebb faluja tehát, mégis itt bontott zászlót a NÉP. Kigondolója Szenkovits Péter alpolgármester, aki napilapos újságíró Vas megyében, emellett saját pénzéből színházi újságot adott ki, köteteket jelentetett meg. Pedig nem túl módos ember, felesége ugyan háziorvos a településen és a környéken, de köztudottan nem fogad el pénzt egyetlen betegétől sem.
Szenkovits korábban soha nem volt párttag, most azonban úgy gondolta: szervezett formában kell jelezni, hogy a többség által megválasztott kormányzó erő egy politikai, gazdasági elitnek építi az országot. A munkavállalók egyre inkább jogfosztottak és kiszolgáltatottak, a megszorítás kifejezéstől irtózó kormány egyre szélesebb rétegeket sanyargat, mindezt ráadásul kioktató módon, gőgösen. Szerinte a választási ígéreteknek éppen az ellenkezője teljesül.
A szocialisták korrupcióiból és tehetetlenségéből sem kérünk, mondja az egyik alapító fiatalember, Kanics Krisztián teherfuvaros, és hozzáteszi: nagy baj volna, ha ez a két párt váltogatná egymást a kormányon.
Az alapítók a szabadságot, az egyenlőséget, a testvériséget vallják megvalósítandó értéknek az országban. Nincs tehát új a Nap alatt. Praktikusan pedig a szerintük kialakulóban lévő „féldiktatúra” megakadályozását, a cselekvő szolidaritás újraélesztését, az öröklött hátrányos helyzet megszüntetését célozzák meg. Tudják, hogy egy komoly infrastruktúra nélküli új pártnak kicsi a mozgástere, de Szenkovits azt mondja: ha sokan gondolkodnak hasonlóan, s merik is vállalni szándékaikat, akkor van esély arra, hogy hangosan képviseljenek alapvetően fontos értékeket.
Kérdezem az alapítókat, vannak-e már szimbólumaik. Azt mondják, hivatalosan még nincsenek, de valószínűleg a tölgyfára esik a választásuk. A település neve ugyanis a horvát „hrast”-ból származik, ami magyarul tölgyet jelent.
– Lassan nő, de kemény, sok helyen megél, s kibírja a viharokat – sorolják a tölgy tulajdonságait.
Az új párt hírére naponta tíznél több telefonos érdeklődő akad az ország minden vidékéről. Az első új tag pedig Gordon Zsuzsa, a Budapesten élő érdemes művész. Neki annyi kötődése van Vas megyéhez, hogy nagybátyjának, Szöllősi Endre szobrászművésznek a hagyatékát a Szombathelyi Képtárnak adományozta, s azóta sok barátja van a környéken.
– Soha nem érdekelt sem a politika, sem a gazdaság – mondja a színművésznő. – Mostanában meg azon kapom magam, hogy az újságok vezércikkeit olvasom. Utálom, ami ebben az országban történik, és félek. Egész életemben féltem. Tizennégy éves koromban édesanyámat kivégezték a nyilasok. A felszabadulás után sem a szabadság köszöntött ránk, hiába vártuk. A rendszerváltás sem hozta el a megértést, az összefogást, az emberi minőséget. Olyan országban élünk, ahol meg lehet gyalázni azt a Károlyi Mihályt, aki a vagyonát szétosztotta a magyar népnek, Trianon ellen pedig olyan kemény jelszavakkal tiltakozott, hogy ezeket most a radikális jobboldal használja, miközben Horthy Miklósnak állítanak szobrot. Olyan a politikai, szellemi közeg ma Magyarországon, hogy a Duna-parton a folyóba lőtt emberekre emlékeztető szoborcipőket büntetlenül össze lehet rondítani. Tudja, a Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című regénye alapján készült filmben én játszottam a zsidó származású, tragikus sorsú Jutkát. Decemberben forgattuk a Duna-parti jelenetet, Máriássy Félix rendező azt akarta, hogy a forgatókönyv alapján vetessék le a ruháinkat, mielőtt a folyóba lőnek. Mondtam neki, megfáznak a színészek, és hatásosabb is, ha a cipők sorakoznak a parton. Megfogadták. Illés Gyuri bácsi operatőr a lábbeliket filmezte le. Később a cipőket megtalálták a filmgyár kelléktárában, ezek alapján készült a Duna-parti kompozíció. Az én cipőm balról a második. Néha tettem bele egy szál virágot, meggyújtottam egy mécsest. De azt is folyamatosan megbecstelenítik. Ha ilyen méltatlan világban van néhány értelmes, hiteles embernek jó szava, azért én még egy párttagságot is vállalok.
