Az ideológiai csomagolással – jóléti kapitalizmus (lánykori nevén szociális piacgazdaság) helyett jön a nemzet erejét visszaszerző munkaalapú társadalom – és a víziót a gyakorlatba ültető új munkajogi, társadalombiztosítási, oktatási, büntetőjogi szabályokkal mintha azt üzenné: dolgozzatok többet, és érjétek be kevesebbel a magyar jövő érdekében.

Aki egyértelmű világnézeti vezérfonalat keres a munka világát érintő kormányzati intézkedések és elképzelések között, jó eséllyel el fog tévedni. A Széll Kálmán Tervtől az államadósság elleni harc meghirdetésén és a kötelező közmunkán át a munka törvénykönyve aktuális terveze téig egyenes logikai út vezet, ám ha a kormányprogramot, az első hónapok miniszterelnöki terveit (a hiány elengedését, azaz a hétszázalékos költségvetési deficit belebegtetését), a „senkinek nem lesz rosszabb” ígéretét is megpróbáljuk beleszőni a történetbe, máris új iránytű után nézhetünk.

Ha pedig abból indulunk ki, hogy kormányunk (mondjuk) tavaly október óta a nagytőkének parírozik, akkor a válságadókat, meg az állami beruházások visszafogását is eredményező megszorításokat nem fogjuk tudni hova tenni. Néhány lépéssel közelebb kell merészkednünk tehát a valósághoz, ha tisztán akarunk látni.

Ami biztosan feltűnik majd: az állam valóban megvágja ugyan a nagyvállalkozói kört (is), de abban a mezőnyben azért mindig akadnak elgondolkodtató kivételek. Az adóháló szemein nem akadnak fenn az egyik legnagyobb boltlánc üzletei, és a kötelező közteherviselés alól azzal is könnyen ki lehet bújni, ha valaki a központi költségvetés helyett inkább a profitorientált (nem mellesleg: tudottan pénzmosásra használt, sportfogadás-manipulálási és játékjog-kereskedelmi ügyleteikkel a közbizalmat tartósan erodáló) futballvállalkozásokat szeretné szponzorálni.

Vagy ott van például a pártfinanszírozással rendszeresen hírbe hozott útépítő cégek válságadó-mentessége: minden kritérium illik rájuk, amelyekkel a kormány az adófizetői kört annak idején defi niálta – hatalmas állami megrendeléseik révén látványosan prosperáltak az elmúlt években, és sem a tőkeszerkezetük, sem a tulajdonosi hátterük nem különbözik lényegesen az energiaszektortól, a távközlési ágazattól és a nagy kereskedelmi láncoktól –, valamiért azonban mégis kimaradtak a szórásból.

A másik szembeszökő jellegzetesség, amit biztosan észre fogunk venni, a következetlenség, vagyis a deklarált célok és a tényleges hatások ismétlődő szembekerülése. A válságadók eddig óvatos becslés szerint két-háromezer munkahelyet faltak fel az érintett ágazatokban, miközben a kormány „második legfontosabb” prioritása névleg a munkahelyteremtés. Az államadósságot muszáj ledolgozni (ez lenne az első számú cél), de azért egy új atomerőmű felépítésére csak sikerül még 3-4 ezer milliárd forintnyi hitelt felvenni, nagyjából 10 százalékkal növelve az eddigi tartozást (csak hogy érezzük az arányokat: ez több, mint amennyit a magánnyugdíjpénztárak tagjaitól elvettek).

A küzdelemben nyilván jól jön némi Mol-részvény (500 milliárdért), és közben még a közmédia állami finanszírozását is meg lehet duplázni úgy, hogy egyúttal a takarékossággal indokolva kirúgják a munkatársak harmadát. Ejtsünk szót a nyugdíjból visszaparancsolt rendőrökről-katonákról is, mert talán itt a leglátványosabb a disszonancia: egyelőre nem tudnak nekik munkát adni, miközben a belügyminiszter volt cége sorra nyeri az állami és önkormányzati cégek, intézmények őrzés-védelmi megbízásait – mintha egy 50 éves obsitos rendőrt csak egy magáncég alkalmazhatna mondjuk az állami nagybank biztonsági őreként. (És a jobboldali közönség most nem reklamál, hogy magánhadseregek épülnek közpénzből – amikor a közcél a jó elvtársak magánérdekével ütközik, természetesnek veszik, hogy az utóbbi kerül ki sértetlenül a karambolból.)

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy kinek a pártját fogja a kormány, kinek a szekerét tolja a kormánypárt – már a sajátjaién kívül –, nem is olyan könnyű válaszolni. Az olykor egymásnak is ellentmondó, de nagyon határozott hatalmi szándékokat tükröző lépésekből kirajzolódó út eddig legalább olyan kacskaringós, mint a XIX. században épült vasúti pályáink: ahogyan akkor nem a gazdasági és geográfiai logika (hanem sokkal inkább a földbirtokosok szándéka) irányította a vonalzót, úgy láthatóan most sem a közérdek diktál. Inkább egy sokféle lobbit egyszerre kiszolgálni próbáló politika sejlik elénk: a könnyedén érvényesülő akaratok mögött a megrendelő olykor mosolyogva integet (például a Mahir-konkurens Esma megrendszabályozásánál), máskor csak az árnyékból vezényli, hogy merre, és meddig (mint mondjuk az új termékdíjtörvény esetében).

A nyertesek tábora tehát még alakul, ám ha a Nemzeti Együttműködés (egyik) biztos vesztesét keressük, nagyon hamar kiköthetünk a munkavállalóknál. Ennek a rétegnek (használhatjuk bátran az osztály szót is) eddig nem osztottak lapot – ők, valószínűleg a saját akaratuktól függetlenül, a barikád rossz oldalára kerültek a fülkeforradalomban (ez egy ilyen forradalom: a „barát vagy ellenség” kérdést nem a résztvevők döntik el). A kormány úgy döntött, hogy kiadáscsökkentő, versenyképességnövelő, gazdaságélénkítő terveit elsősorban a bérből-fi zetésből élők terhére valósítja meg: bármerre nézünk, a „szegényeket” és a válságadó sújtotta gazdagokat is beleértve, abszolút értékben, vagyis forintban számolva egyetlen csoportnak sem kell – még megközelítőleg sem – akkora áldozatot hoznia, mint azoknak, akik csak a munkaerejükkel tudnak benevezni a boldogulási versenybe.

A történelmi párhuzamokban gondolkozók nem azért emlegetnek hadikommunizmust az Orbánkormány első évét értékelve, mert úgy érzik, hogy küszöbön a padlássöprés, hanem azért, mert akkor fordult elő utoljára, hogy egy gazdasági rendszerváltást az állam – ugyancsak a történelmi szükséghelyzetre hivatkozva – nyíltan a munkavállalók érdekei ellenében, a dolgozók jövedelmi és szociális pozícióit rontva (anakronisztikus kifejezéssel: a kizsákmányolást fokozva) hajtott végre (igaz, akkoriban nem hergelték őket olyasmivel, hogy éppen az ő „túlfogyasztásuk” a krízis oka).

Egy olyan országban, ahol a munkatermelékenység a nyugat-európai szint 66 százaléka, amit a munkaadók a nyugateurópai átlagbérek mindössze 22 százalékáért vásárolnak meg, nem lehet értelmesen azzal érvelni, hogy a dolgozók túl sok bért és szociális juttatást kapnak. Ez az állítás – mármint hogy az ország túlságosan sokat költ a munkásosztály jólétére – semmilyen összehasonlításban nem igaz. Szociális téren a költségvetés nem a kiadási, hanem (mint a mellékelt grafikonból kitűnik) éppenhogy a bevételi oldalon esik túlzásokba: miközben a GDP arányában semmivel sem fordítunk többet jóléti kiadásokra, mint a hozzánk hasonló fejlettségű országok, az állam ezen a címen a jövedelmek kirívóan magas hányadát vonja el (ami csak úgy lehet, ha a szociálisnak hívott elvonások egy részéből útépítést, vállalkozásfejlesztést, vagy éppen haldokló légitársaságot finanszíroznak).

A fentiekből következően az sem lehet helytálló, hogy Magyarország versenyképességét a bérek leszorításával és a munkajogi vívmányok lemetszegetésével kellene javítani. Az Európai Munkaügyi Kapcsolatok Megfigyelőközpontja (EIRO) adatait megjelenítő diagramokból éppen az derül ki, hogy ezen a téren a magyar munkavállalók konkrétan az európai sereghajtók közé tartoznak, azaz – némileg leegyszerűsítve – sokat és olcsón dolgoznak. A magyar munkaerő nem azért versenyképtelen, mert drága, hanem például azért, mert nem eléggé korszerű a tudása (és ezen biztosan nem segít a Hoffmann–Parragh-féle, nagyjából száz évvel eltévedt oktatási ellenreform). Idehaza ma korlátlan mennyiségű műszaki mérnököt, CNC-esztergályost, informatikust, ápolónőt, műtőst el lehetne helyezni, de pillanatnyilag nincs belőlük elegendő – részben azért, mert nem akad jelentkező, aki a reáltárgyakat megtanítaná nekik (idén országszerte kilenc érettségiző tanul majd fizikatanárnak, mert a tanári pálya most „nem pálya”). És ha a kormány 200–300 milliárdot jövőre is kivon az oktatásból meg az egészségügyből, az a gazdaságnak biztosan nem használ annyit, mint amekkora versenyhátrányt és esélydeficitet a munkavállalóknak okoz.

Ha a munka tágabb világát érintő kormányintézkedések közös nevezőjét keressük, talán az esélyszűkítés fogalma írja le a változásokat a legpontosabban. A 2010 októbere, vagyis az önkormányzati választások óta adagolt, állítólag a munka becsületét visszaadni hivatott szérum eredményeként csökken az ifjúkor végigtanulásának, a használható nyelvtudás megszerzésének, az álláshoz jutásnak, a munkahely megtartásának, a munkavállalói jogok érvényesítésének, a „békés nyugdíjasévek” megélésének lehetősége. A kormány itt is rossz helyen keresgéli a versenyképesség javításának módozatait: ha a foglalkoztatás rugalmasságát a dolgozók kiszolgáltatottságának növelése árán akarják bővíteni – nálunk, ahol a munkavállalói alávetettség jelenleg is olyan szintű, hogy az emberi méltóság rutinszerű megsértésétől a hatnapos munkahéten át a szexuális zaklatás és kizsákmányolás tetszőleges formájáig bármi belefér –, akkor valójában nem forradamat csinál, hanem az idő kerekét forgatja vissza, legalább a múlt század húszas-harmincas éveiig. Mintha az új munka törvénykönyvét kidolgozó matolcsysták figyelmét elkerülte volna az a tény, hogy a „szabadversenyes” kapitalizmusok buktak a legnagyobbat a válságban, és az erős szociális védőhálóval, kemény szakszervezeti érdekérvényesítő képességgel terhelt Németország, Dánia vagy Svédország valamiért mégis sokkal krízisállóbbnak bizonyult, mint a hasonló urizálással nehezen vádolható Szlovákia.

Kormányunk a tévesnek látszó diagnózis nyomán izgalmas műtétre készül. Még nem tudni, hogy egyszerű plasztikai korrekció, vagy tényleg a koraszülött (értsd: a fejletlensége miatt még ápolásra szoruló) jóléti állam aktív eutanáziája zajlik a függöny mögött, de ha csupán az előbbiről, vagyis a nyugati típusú kapitalizmus emberbarát kinövéseinek eltávolításáról van szó, akkor is ijesztő a művelet barbár, érzéstelenítés nélküli kivitelezése. Már csak azért is, mert senki sem szólt előre, hogy sebészi beavatkozásra számítsunk. A rendszerváltás kezdeteitől máig az összes kormány (beleértve a második Orbán-kabinetet is) írásba adta, hogy a szociális piacgazdaság kiépítésére és megerősítésére kér mandátumot. Bátran utána lehet nézni a választási programokban és a nyilvánosan tett ígéretekben: az 1990-ben és 2010-ben kormányra került pártok Magyarország-képében a kapitalizmus szocializálásának igénye volt az egyetlen közös pont. Ebből pedig az is következik, hogy aligha lehet csúnyább átverést elkövetni a választókkal szemben, mint ha egy politikus – nem a kampányban, hanem a kormányzás közepén, amikor a „nép” már nincs döntési helyzetben – a dolgozók képébe vágja: mostantól csak fapados piacgazdaság van, a szociális vívmányok luxusát tessék szépen elfelejteni.

Mielőtt még kérdeznék: igen, ez a megállapítás visszamenőleg is érvényes. De ha a fülkeforradalom csak azzal tudja igazolni magát, hogy Gyurcsány Ferencék is ugyanezt csinálták, akkor – ennyit talán magunkban érdemes rögzíteni – az Orbán-féle új világ is elég ingatag alapokra épül.

A páciens már a műtőasztalon fekszik, hamarosan belevág a kés. Most nem tehetünk érte semmit – majd akkor kell nagyon figyelnünk, amikor kitolják a műtőből. Ha a boncterem felé kanyarodnak vele, fölösleges tovább tépelődni: az operáció sikerült.

Kontra a blogról

Szédületes karriert futott be egy „ismeretlen szerző” blogbejegyzése a múlt héten: Jakab Andor írását (Tőlem ezért nem kapsz munkát), amelyben levezette, hogy miért nem alkalmazna a képzeletbeli vállalkozásában nőket és 50 év felettiekeket, napok alatt több min 60 ezren olvasták, és megszámlálhatatlan mennyiségben kommentálták. Mint a bloggertől megtudtuk, korábban maga is vállalkozóként dolgozott, cégében tíz embernek adott munkát. Az írásra kizárólag a személyes tapasztalatai ihlették. A bejegyzés végkövetkeztetése, hogy a jelenlegi szabályozók mellett az elképzelt szolgáltató céget nem érdemes elindítani – de ha mégis, akkor kizárólag 25–50 éves férfia kat szabad foglalkoztatni. „Őket is nagy kockázattal jár felvenni, hiszen őket sincs jogom csak úgy kirúgni, ha bármilyen okból (nincs elég bevételem, nem vagyok elégedett a munkájával) ki akarom. Jó esélylyel beperelnek, és jó eséllyel megnyerik. De ezt a kockázatot még kezelném” – írja erről. „Természetesen semmi bajom azzal, hogy a nők gyereket szülnek. Én is így születtem, és így jött a világra az én gyerekem is. Azért nem alkalmaznék nőt, mert ha szülni megy, három év szabadságra menne, és ezalatt nem lehet kirúgni. Ha két gyereket is szül, hat évig. Persze a munkát valakinek meg kellene csinálni, ezért kénytelen lennék felvenni valakit, aki dolgozik helyette, amíg az évekig tartó szülési szabadságát tölti. De nem csak a szülési szabadsága alatt, utána sem rúghatnám ki.

Amikor visszajön, kénytelen lennék azt kirúgni, aki addig helyette dolgozott. A szülésről visszaérkezett nőnek köteles lennék felemelni a fizetését az akkori szintre, és rögtön kiadni az addig összegyűlt fizetett szabadságát. A munkát 2–4 hónap fizetett szabadsággal kezdené” – indokolja a női munkaerő távoltartását. Az 50 év felettiek negligálását azzal támasztja alá, hogy őket azért nem szabad felvenni, „mert hamarosan védett korba lépnek. Akkor pedig hasonló csapdába esnék velük, mint a nőkkel. Védett korban lévőt nem lehet kirúgni, ezért akkor is kénytelen lennék öt éven át fizetni a védett korú fizetését és járulékait, ha egyáltalán nem dolgozik normálisan, legalább elfogadható szinten. Nem rúghatnám ki, de mivel valakinek dolgoznia is kellene, kénytelen lennék felvenni helyette még egy embert, aki dolgozik is. Felőlem lehetnek védettek a nyugdíjazás előtt, csak akkor fel sem veszem őket.”

A szerző szerint a jelenlegi szabályozás alapos átalakítására lenne szükség ahhoz, hogy másképp gondolja. „Én csak akkor adok majd munkát, ha kirúghatlak, ha akarlak, ha az áfa legalább 20 százalékra (de inkább 15-re) csökken, ha az állam a legális fizetéseknek „csak” 30 százalékát veszi majd el, ha nem büntetik a több fizetést magasabb arányú elvonással, és ha nem a cégeket, hanem az illegális munkavállalókat üldözik” – zárul a bejegyzés, amelynek mondandójával a jelenleg más vállalkozásoknak tanácsokat adó Jakab Andor a kommentek végigolvasása után is száz százalékban egyetért.

Viszik, vagy hozzák

– A jóléti rendszer szigorítását nemtartom ördögtől valónak, bizonyos pontokon valóban szükség van rá. Ám ha az a kérdés, hogy mire költ túl sokat az állam, és hol a legcélszerűbb a spórolási kényszert érvényesíteni, másfelé is elkanyarodnék – hangsúlyozza Papp József, a Corvinus Egyetem gazdálkodástudományi karának docense. Szerinte a magyar állam elsősorban a gazdasági redisztribúció területén mutat túlzott (az európai átlagból felfelé kilógó) aktivitást. A vállalatoknak juttatott vissza nem térítendő állami forrásokat tekintve uniós listavezetők vagyunk, és stabilan őrizzük a dobogós helyünket egy másik politikaközeli zónában, a versenyszektorban megtermelt, illetve a közbeszerzéseken keresztül visszaosztott nemzeti jövedelem arányai alapján is. Utóbbiról a docens elmondta: a közbeszerzés azért különösen érdekes redisztribúciós ág, mert – mint Papp József elmondta – mindig van egy hatalmi vetülete, azaz mindig vannak „nem piaci szempontok szerint determinált” kedvezményezettjei.

Utóbbiakat a docens szerint a „hatalomba ágyazódó nemzeti burzsoázia” fogalmával lehet leírni: ez a kör jellemzően az állami forrásokból él, méghozzá úgy, hogy az általa visszafizetett adó jóval kevesebb, mint amennyit a közjavakból merít – vagyis nem vesz részt a közteherviselésben. Mivel a gazdaságfejlesztési és a közbeszerzési kifizetések fő forrásai az uniós támogatások, Papp József úgy véli: hasznosabb lenne a dotációt közvetlenül adósságtörlesztésre fordítani, mivel akkor sokkal inkább szétterülne a gazdaságban és a társadalomban, mint jelenleg (amikor – pályázatok ide vagy oda – csupán egy igen szűk vállalkozói kör részesül belőlük). – Valahonnan viszont el kell vonni a pénzt, ha adósságot akarunk törleszteni – hangsúlyozza, hozzátéve: végül mindig a kis- és középvállalkozások, illetve a munkavállalók fizetik meg a számlát.

Tudásdeficit: út a nyomorba

„Az inaktívakon belül a legnagyobb csoportot – 44 százalékot – az alapfokú végzettséggel rendelkezők alkotják. A második legnagyobb csoport (38 százalék) a középfokú szakképzettséggel rendelkezőké, ezen belül az érettségivel is rendelkezők közel 14 százalékot tesznek ki. A szakképzettség esetükben gyakran csak a papírt jelenti, valós szakismereteik elavultak és/vagy tényleges gyakorlatuk nincsen, illetve ebben a körben is előfordulhat a feketefoglalkoztatás. A gimnáziumi érettségivel rendelkezők aránya közel 12 százalék , felsőfokú végzettséggel 6 százalékuk rendelkezik. (...) A szociális helyzet és az iskolázottság kapcsolata az alsó régiókban csaknem függvényszerű: a nyomorban élők, valamint a nyolc általánost vagy azt sem végzők csoportja 80 százalékban átfedést mutat.” (Adler Judit: A munkavállalási korú inaktív népesség motivációja, munkaerő-piaci távolmaradásának okai. GKI, 2007)