Ha frankhitel-tartozásának a vagyonbevallásában közölt adatai valósak, akkor számításaim szerint csak kamatban kifizet annyit, mint amennyi a minimálbér, havi tőketartozása pedig (a saját tartozásom mértékéből kalkulálok) minimum félmilliós. Félve kérdezem: miből él akkor a Kósa család?

Abszurdisztáni látogatásán Szijjártó felfedte, hogy ama sok százezer mellett a Kósa család tragédiájáért is „az előző kormány egészen elképesztően bűnös magatartása” a felelős. Éppen ezért jónak tartaná, hogy az államadósság növekedésének okait vizsgáló parlamenti albizottság után egy újabb albizottság alakulna „a családi eladósodottság okainak” kivizsgálására. Függöny fel, jöhet a nagy blöff második felvonása.

Ami fölösleges. Az ítélet már kimondatott. Mindenki föl van mentve a felelősség alól, kivéve az „előző kormányt”. Igaz, a szóvivő – ellentétben a gondolatait felerősítő jobboldali sajtóval – a gonosz bankokat nem említette, nehogy a felelősség túlságosan szétterüljön. Elegendő, ha a magyar ember tudja, hogy őt a frankalapú hitel felvételére a szocialista/szabad demokrata kormányok „ösztönözték”. Mivel is?

Szijjártó nyilván tudja, hogy a magyar emberek jobb időkben azért vettek fel frankalapú hitelt, mert annak a kamata negyede volt a forinthitelnek. Ezért vettem fel én is, bankom első számú embere is, meg Kósa is. Érdekes módon valamennyien, a bankvezető is, a szóvivővel ellentétben képtelenek voltunk előre látni azokat az „óriási kockázatokat”, amelyek az árfolyam esetleges megváltozásában rejlettek. Nem voltak erre képesek a 2006 óta már nagyobbrészt fideszes önkormányzatok se, amelyek (már amelyik) az általuk fölvett frankalapú hitelek azonnali forintosításával egy darabig szépen bezsebelték a kamatkülönbségből származó hasznot.

Oszkó Péter egy gyors, bővített mondatban kifejtette: se Orbánnak, se egyetlen kormánynak nincs befolyása arra, hogy egy önkormányzat hogyan gazdálkodik, mennyi hitelt vesz fel. A kormánynak arra se volt soha befolyása, hogy frankban, euróban vagy forintban vegyek-e fel hitelt a bankomtól. És ha a bank vagy a nevezett állami szervezetek netán figyelmeztették volna a kuncsaftot arra, hogy évek múltán még baj lehet, akkor az illető azt mondta volna: „sebaj, kivárjuk, majd csak lesz valahogy”. Carpe diem!

Ez a mentalitás ma kormányzati szinten jelenik meg. Aki igénybe veszi a kialkudott „árfolyamgátat”, az nem kockáztat kevesebbet, mint hogy 2014 után kénytelen lesz kifizetni az elhalasztott tetemes többletet, és nem kérdezi meg magától, hogy 2015-ben miből? A lényeg a túlélés igézete. Ezért egyébként senkit se tudok elmarasztalni.