„Maradhat, ha elveteti a gyereket”

„Terrorizál, mert nem feküdtem le vele”

„Napi 11 óra munkáért 60 ezer forint”

A találomra kiválasztott címek a munkáltatói visszaélésekkel foglalkozó szakblog, a Munkahelyi (t)error elmúlt néhány havi terméséből valók. A heti öt-hat újabb esettel gyarapodó bejegyzéstenger tanulságos olvasmány annak, aki a munka világának aktuális frontvonalaira kíváncsi. Kiderül belőle, hogy a munkajog szabályozásának létezik alulnézete is, és innen nézve a kamera nem ugyanazt mutatja, amit föntről a jogalkotók lát(tat)ni szeretnének.

Odalent a kép sokkal sötétebb: gyakorlatilag nem létezik olyan visszaélés – a legsúlyosabb anyagi, pszichikai, fizikai és szexuális deliktumokat is beleértve –, aminek rutinszerű elkövetését ne engednék meg maguknak a munkaadók a beosztottakkal szemben (illetve, amit ne lehetne a dolgozókkal elfogadtatni, cserébe az állásuk megtartásának lehetőségéért). Megteszik, mert megtehetik – mert úgysem derül ki, mert nem lehet bizonyítani, és mert soha nincs következménye.

A kormánymunkaügyi szakértői viszont a bloggerek nélkül, hivatalból is tudják, hogy a magyar gazdaság versenyképtelenségének fő oka a túlságosan sok munkavállalói jogosítvány, a túl erős munkajogi védelem, és az indokolatlanul bőkezű szociális juttatásrendszer. Ha pedig tudják, akkor természetesen a helyes megoldást is ismerik: amiből túl sok van, azt vissza kell nyesni, lehetőleg jó alaposan.

Nem keresztény, nem ember- és családbarát, nem fogja ösztönözni a foglalkoztatást, nem szolgálja a munkabékét, nem élénkíti a gazdaságot – az eddigmegfogalmazott vélemények szerint szakszervezetek (jobbról és balról), vállalkozói szövetségek, civil szervezetek, sőt a kisebbik kormánypárti frakció képviselői is kétlik, hogy az új munka törvénykönyvével felrajzolt út jó irányba vezet.

A tervezet a Fidesz képviselőcsoportját, sőt a kormányt is megosztja: fenntartások nélkül csak Matolcsy György stábja hisz benne (no meg Orbán Viktor, akinek a hite mostanában önmagában is elég hozzá, hogy egy kósza ötletből néhány nap alatt alkotmánykiegészítés legyen). Azaz maroknyi olyan ember, aki egyetlen percet sem töltött el alkalmazottként a versenyszférában. Ami persze – a magyar politikai elitről lévén szó– szinte természetes – annál ijesztőbb viszont, hogy meg sem hallgatnak senkit, akinek vannak alul szerzett tapasztalatai.

Ha a kormány – ahogy a miniszterelnök állítja – szeretné visszaadni a „munka becsületét”, indíthatna mondjuk a munkavállalók becsületének, méltóságának, emberi jogainak helyreállításával. A start – látványos bizalomerősítő gesztusként – lehetne akár a matolcsysta törvénykönyvszöveg kukázása is. Csak hogy egyszer a miniszter úr is érezze, milyen az, amikor a munkáját a piac minősíti.