Magyarország eladósodottságának mértéke nem téma a jelen közgazdasági sajtójában. A maga GDP-arányos 80 százalékával országunk az unió középmezőnyében van. Az adósság mai mértékéhez vezető út elemzése ugyancsak nem téma; az pedig, hogy a mai, szinte összeurópai fulladozás közepette büntetőjogi felelősség terhelné azokat, akik az összes megtermelt hazai jövedelem 53 százalékáról 80-ra dagasztották az adósságot, átlátszó kísérlet a politikai bosszúra.

Az unió válságos helyzetben levő országaihoz képest ez a „nyolc év alatt 27 százalék” akár irigység tárgya is lehetne.

Ideírok néhány számot – de csak a 2008–2011 közötti időszakra nézve. A GDP-hez mért írországi államadósság három év alatt 44-ről 112 százalékra; a görög 110-ről 157-re; a spanyol 39-ről 68-ra növekedett és Olaszországnak is „sikerült” e pár év alatt 14 százalékkal növelnie amúgy is magas adósságrátáját.

És akkor folytassuk azzal, hogy Nagy-Britanniában a válság előtt 43 százalék volt e ráta, a tavalyi év végén 76 százalék; Franciaországban 2002-ben 57 százalék, most 90 felé araszol. Mivel a magyar parlament Fidesz–KDNP vizsgálóbizottsága és maga Szijjártó Péter alelnök is utalt bizonyos „külső kényszerekre” – nyilván magára a válságra –, ugyancsak nyugtázzuk, hogy a kérdéses időszakban a magyar eladósodottság-növekedés csak tízszázalékos volt, ami elég erős érv amellett, hogy a válság egyáltalán nem a „kiszolgáltatott” Magyarországot tiporta le legkeményebben.

Viszont föl lehet tenni ugyanazokat a kérdéseket, amelyekkel az albizottság kísérletezett Magyarországon. Vajon mennyi rossz gazdaságpolitikai döntés előzte meg vagy kísérte a válságokat?

Tény, hogy Magyarországon sok. Noha – szöges ellentétben az albizottság állításával – a vásárlóerő-paritáson számolt GDP 2002 és 2008 között egyfolytában növekedett (az IMF szerint legalábbis), borzasztó tévedés volt az egész „jóléti rendszerváltás”, a 13. havi juttatások bevezetése, az áfa csökkentése, a minimálbér adómentessé tétele. A politikusok nem számoltak azzal, hogy a GDP növekedése, az ország jövedelemtermelő képessége nem tud lépést tartani a vállalt kötelezettségekkel, a teljesítéshez hitelek kellenek, azok pedig a magyar lakosság hihetetlenül alacsony megtakarításai miatt csak külföldi forrásokból fedezhetőek, ennek valamennyi árfolyamkockázatával.

De! Miért nem mérte föl az eszeveszett ingatlanfejlesztés kockázatait a madridi és a dublini kormány? Miért nem figyelmeztette az izlandi kormány a bankjait, hogy hazárdjátékot játszanak? Miért tudott csalni hosszú éveken át a görög kabinet? Miért engedte el bankjait a brit kormány felügyelete a pórázról? Vagy ha nagyot akarok lépni: miért hagyta a Bush-kormány „bedőlni” a Lehman Brothers befektető bankot, s ezzel elindítani egy tragikus láncreakciót?

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ha Szijjártó logikája kiterjesztve volna értelmezhető, akkor mindazok, akik e döntésekben elmarasztalhatók, azoknak rács mögött volna a helyük.