Pedig nem nézte végig. Alighanem kétujjas undorral húzta be az elnöki palota bársonyfüggönyét. Nem engedte szeme elé a mára már nem is annyira percemberkék látványát.

A függönyrésen kitekintve akkor is, azóta is egyetlen ügyet lát maga előtt: az alkotmány és az alkotmányosság védelmét. Nem is fért bele a „nemzeti együttműködés rendszerébe”, oda a tágra nyílt szemű Schmitt Pál oktalansága kellett, a jogtudósra csak a sakkjátszma kezdetén volt igény. A gárdaalapítás bűze azóta elterült az országban, orrunk bedugaszolva, már-már elviselhetőnek tűnik a szag, a hajdan a sakktábla fölé hajló fiatal demokraták pedig a jogállam lebontásán munkálkodnak serényen, önhitten, az alkotmány arisztokrata őrzőjének alakja pedig a történelem lapjaira vonul.

Meg-megszólal még tudományos fórumokon, ritka interjúkban – most éppen az Origo munkatársával beszélgetett hosszan –, de érvei elvesznek a bulvárpolitika szóáradatában, a twitteres kacagás zsivajában.

És hát ő sem lát mást, mint mi, csak éppen magasabbról, tisztábban. Hogy nem az alaptörvény az igazi változás, hanem a hozzáállás az alkotmányhoz. Hogy napi politikai érdekből folyamatosan módosítják. Hogy az alkotmány lényege és értelme ezzel szemben éppen az volna, hogy szilárd keretet szabjon mindenfajta politikai cselekvésnek, hogy bármely politikai cél csak ezen belül legyen megvalósítható. Hogy éppen az alkotmány és a jog instrumentális szemlélete, a jog puszta politikai eszközként való használata volt az, amivel a rendszerváltáskor szembefordultunk. Hogy az Alkotmánybíróság hatásköreinek megcsonkítása gyógyíthatatlan seb magán az alkotmányon, hiszen így a kormányzati cselekvés jelentős részében lehetséges alkotmányellenes törvényeket hozni és alkalmazni. Hogy a háttérben van egy mélyebb, az alkotmány szemléletét érintő változás, amely inkább „visszaváltozás”: a parlamenti szuverenitás túlhangsúlyozása. Hogy ez, az Országgyűlés mindenek felett álló – ma kétharmados – hatalma az egységes hatalmi struktúrára épülő szocialista államjog alaptézise volt annak idején. Akkor és most is: látszat szerint. Mert mindenek fölött állt a párt, az egyetlen párt legszűkebb vezetése. Annak is csúcsán az érinthetetlen egyetlen emberrel.

Ha az Alkotmánybíróság, az ügyvédség, a bírói kar és minden jogász legény a talpán, akkor az alkotmányos kultúra túléli a mostanihoz hasonló sajnálatos periódusokat is – bízik a hűvös arisztokrata a tudomány magasából. Mi, földhözragadtak nem vagyunk ennyire optimisták. Jog kellene, de a Harmadik Köztársaság romjai alatt ott a civil kurázsi is.