„A szabad véleménycsere bátorítása és az információkhoz való széles körű hozzáférés érdekében minden állampolgárnak joga van korlátozás nélkül hozzáférni a hivatalos dokumentumokhoz. Hivatalos dokumentumnak számít minden irat, kép és bármilyen formában, bármilyen adathordozón rögzített információ, amely az államigazgatás és a helyhatóságok munkája során keletkezik.”

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT

A fenti passzus a svéd adatnyilvánossági törvényből származik, és az alapelveiben 200 éve változatlan jogszabálynak kulcsszerepe van abban, hogy ott alig ismerik a politikai korrupciót, az állam pedig azt csinálja, ami minden adóból működő szervezet dolga lenne: szolgál és szolgáltat.

Magyarországon viszont egyre mélyebben ágyazódik be a köztudatba az a vélekedés, hogy itt a hatalmon lévők azt minősítenek államtitkokká, amit úri kedvük diktál, és alapvetően abból lesz államtitok, amiről a kormány hazudni akar.

Márpedig nálunk a (mindenkori) kormány nagyon szeret hazudni. Ha csupán a Fideszhez kapcsolódó „megfi gyelési” ügyeket vesszük számba, abból az első (1998–99-ben) úgy ért véget, hogy a kormánypárt által egy meglehetősen éles belpolitikai helyzetben, nemzetközi sajtótájékoztatón bedobott kémsztoriból egyetlen szó sem bizonyult igaznak – a „bizonyítékokat” persze titkosították. A második, a 2009-ben indult UD-botrány pedig napjainkban – amikor a kormánynak józanabb körülmények között épp a „nem megszorításokat” kellene magyaráznia – meghökkentő szerepcserékkel folytatódik.

Hogy mást ne mondjunk: azoknak, akik ebben a történetben bizonyítha tóan megfigyeltek másokat (politikusokat, állami tisztviselőket, üzletembereket), a hajuk szála sem görbül. Akik ellen a megfigyelés irányult, vádlottakként a bíróságon próbálják védeni az igazukat. A parlament házelnöke pedig (akihez a korábbi hírek szerint amegfigyelések egyes eredményei annak idején akár el is juthattak) tanúból időközben vádlóvá vált, és erkölcsi hazaárulásról értekezik (ha már a jogit nem sikerült kellően alápolcolni).

Az egyszerű adófizető számára a legújabb kémügyből három egyértelmű következtetés adódik. Az egyik, hogy a politika az európai viszonylatban szinte példátlanul szélesre húzott – mellesleg Fidesz–MSZP-konszenzussal folyamatosan továbbtágított –titokkör paravánja mögött nem az államot, hanem saját (párt)érdekeit védi. Amásik, hogy ez az út – egyébiránt az aktuális széljárásnak megfelelően – tényleg Keletre vezet: a posztszovjet „monarchikus köztársaságokban” szokás a kegyvesztetteket és a politikai ellenfeleket hazaárulónak bélyegezve eltüntetni a porondról.

A harmadik tanulság, hogy miközben a kormány a teljes büntető apparátust mozgósítva kémekre vadászik, az államkasszát (az MVM-en, Pakson vagy a MÁV-on keresztül) súlyos tízmilliárdokkal megkönnyítő offés onshore-lovagok háborítatlanul élik mindennapjaikat. Ők már biztosan tudják, amit mi, választópolgárok még csak most kezdünk sejteni: a lopás errefelé olyan bocsánatos bűn, amit egy jól időzített átállás akár erénnyé is változtathat – a politika piszkos titkainak megkapargatása viszont megbocsáthatatlan.