Orbán Viktor el akarja hitetni velünk, hogy az a kérdés: a Nyugattal vagy a Kelettel tartsunk-e, eljött-e az ideje, hogy Párizs helyett Pekingre vessük sóvár tekintetünket. Nem, nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy legyen-e a kedves olvasó önmaga, le gyen-e személyiség, legyenek-e szuverén választásai az életben és a közéletben, vagy ne legyen a kedves olvasó önmaga, hanem legyen azonos törzsével, nemével, nemzetével, családjával, osztályával, a számára rendelt sorssal: társadalmi szereppel, munkakörrel, hittel, párttal, vezérrel. Ez a kérdés Keleten is, Nyugaton is, az emberiség történetének első pár ezer évében pedig nem ez volt a kérdés se Nyugaton, se Keleten.

Amióta ez a kérdés elsőrendű egyetemes kérdéssé vált, azóta létezik a demokrácia és annak tagadása,miután az egyik válaszból a demokrácia következik,melyben az egyének nagy szabadságfokkal dönthetnek önmagukról és államuk vezetőiről, a másikból pedig diktatúra: a közösséget vezérlő elit dönt, a közösség egynemű elemei pedig végrehajtanak.

Nem vitás, hogy az egyéni létezés, az egyéni szabadság igényének ereje nagyon eltérő módon alakul a világ különböző részein, kultúráiban és az egyes társadalmak különböző csoportjaiban, de szó sincs róla, hogy a fenti kérdésre létezne egy nyugati és egy keleti válasz. Különböző arányokban, de minden válasz létezik Keleten, Nyugaton, Délen és Északon.

Orbán Viktor Kelet alatt egyszerűen a Nyugaton is virulens antiindividualista, tehát antidemokratikus hagyományt érti és kedveli.

A nyugati demokrácia együtt született a tagadásával. A francia forradalom szoros egymásutánban villantotta fel a parlamentáris demokrácia és a totalitárius diktatúramodelljét. A legszélesebb választójogot, a halálbüntetés eltörlését követelő, 1791-ig mindig, mindenben a legdemokratikusabb alternatívát pártoló Robespierre lett 1793–94-ben a legkönyörtelenebb jakobinus diktatúra öldöklő angyala.

Amikor a demokrácia több mint száz évvel később elérte a démoszt, s megindult az a folyamat, amelyben a választójog, a közéleti aktivitás, szervezkedés lehetősége a társadalom fölső pár százalékáról kiterjedt a nagyobbik részére, azonnal megformálódtak, Spengler, Ortega és mások művein keresztül elementáris hatást gyakoroltak a Nyugat alkonyáról, az elszabadult „tömegember” ön- és kultúrapusztító végzetéről szóló írások. A két világháború között, még mielőtt a „keleti” bolsevizmus tért foglalt volna Európában, a kontinens túlnyomó része megismerte a diktatúrák különböző formáit. Délen Portugáliától Spanyolországon, Olaszországon át Jugoszlávia, Bulgária, Románia királyi és katonai diktatúráiig. Középen hatalmas náci birodalom képében a belga határtól a magyar határig, Németországtól keletre pedig a sztálini birodalom határáig Pilsudski diktátorkodott Lengyelország felett. És akkor még a mienkéhez hasonló féldiktatúrákról nem is szóltunk.

Ezek a diktatúrák tartalmukban és tartamukban is sokfélék voltak, de mindegyiket széles értelmiségi és népi bázis támasztotta meg azzal a meggyőződéssel, hogy ott van az erő, a hatékonyság, a biztonság, a jövő, ahol nem bontja meg a vezetés és a végrehajtás egységét a szabadság, az egyéniség, az emberi méltóság beteges, „nyugatos” igénye. Ezt a meggyőződést képviseli Orbán Viktor. Kövesse őt bízvást, aki önmaga helyett ő akar lenni.