A városi piac sarkánál látok egy hízásra erősen hajlamos, kopaszra borotvált fejű, középkorú embert, amint egy nagyon drága fekete autóba beül. A típusa „béemvés”, mármint nem az autónak, hanem az embernek: látszik rajta messziről, hogy afféle várositerepjáró-lelke van, amelyből vakablakok nyílnak a földi világra.

Ez a típus az utóbbi tíz-tizenöt évben termelődött ki nálunk. Nem is tudom, hogyan történhetett. Lehetséges, hogy az autógyárak kelet-európai tanulmányútra küldték a mérnökeiket, akik alaposan kiismerték a célcsoportot, így már a tervezés során meg tudták mondani, hogy nálunk bizonyos emberek társas viselkedése böhöm nagy terepjárókban kellő mértékben nem differenciált. Hogy finom legyek.

Ők megengedhetik maguknak, hogy luxuskocsival járjanak, de nem engedik meg nekünk, hogy átmenjünk a zebrán. Lelkifurdalás nélkül áthajtanak a piroson, beállnak a mozgássérültek parkolójába, soha nem indexelnek, és százzal repesztenek ott, ahol csak harminccal lehetne haladni. Ha ilyesmit látok, azon morfondírozom, hogy hová sietnek folyton. Mi elől menekülnek vajon, s miféle harcban kapták azokat a sebeket, amelyeket autóik fekete fémlemezével takargatnak?

De a világért sem szeretnék általánosítani.

Erről az egy emberről akarok beszélni, aki a városi piac sarkánál a szemem láttára majdnem megöl egy előtte átbicegő öregasszonyt.

Igaz, nem szándékosan, hiszen nem is látja. Én azonban látom mindkettejüket.

Amúgy azért figyelem ezt az embert, mert tilosban parkol, fönn a járdán, ahol elfoglal minden helyet. Kerülgetni kell az autóját, de az arcára van írva, hogy ez őt nem érdekli. Elhelyezkedik a volánnál, én meg közben kissé elszégyellem magam. Mert hát miféle dolog is ez, ismeretlenül ítélkezni mások fölött?

Elvégre még az is lehetséges, hogy ezzel a terepjárólelkűvel el tudnék beszélgetni valamiről. Talán filmekről. Elképzelhető, hogy megnézte Tarr Béla utolsó művét, A torinói ló című alkotást, és gondol róla ezt-azt. Én elmondanám neki, hogy ez a film szerintem nevetségesen nihilista közhelyek professzionálisan összerakott gyűjteménye, ő meg azt vetné ellen, hogy nincs igazam, mert ebben a műben benne van Kelet-Európa embertelenül türelmetlen szellemiségének fekete-fehér esszenciája.

Beszáll a kocsiba, indít, nem néz maga elé, én látom csak, ő nem, hogy éppen egy öregasszony tipeg az autó fényesre suvickolt lökhárítója előtt.

Gumikerekeken guruló bevásárlótáskát húz maga után, s alig magasabb szegényke, mint a motorháztető. Nem lehet látni őt a volán mögül. Alig lehet másfél méter, elmúlt nyolcvan.

Amint felröffen a motor, s megmozdul az autó nagy, lomha teste, az öregasszonynak ijedtében kiesik a kezéből a táska füle.

A sofőr az utolsó pillanatban jobbra néz, s a jobb oldali fényszóró magasságában megpillant egy ősz fejet. Hirtelen lefékez, s látom, az ajka boszszúsan lefittyed. Aztán a fejét csóválja, látszik rajta, hogy most erősen neheztel. Micsoda emberek vannak, ez van az arcára írva.

Nézem aztán az öregasszonyt, aki ott áll az autó előtt, mögötte a földön a táskája, ő meg a kezét lassan fölemeli. A feje fölé emeli mind a két karját, és úgy marad. Alig lehet másfél méter, elmúlt nyolcvan, túlélte a második világháborút, a front neki nem csupán fekete-fehér filmhíradó.

S most ott áll a nagy, fekete autó előtt magasra tartott kézzel, és az életéért folytatott harcban szabályosan megadja magát.