Fej. Fej. Fej.

Fej.

Mekkora az esélye, hogy nyolcvanötször egymás után a fej jöjjön ki, ha feldobnak egy pénzérmét? Van arra ésszerű magyarázat, ami történik, ha mégis így esik? Vagy bele kell törődnünk, hogy a világot, amelyben élünk, már nem a racionalitás uralja? Hogy kizökkent az idő?!

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS

Valahogy így kezdődik Tom Stoppard abszurd drámája, amelyben Rosencrantz és Guildenstern várja, csak várja, hogy történjék végre valami. Hogy világossá váljék, mit kell tenni. Hogy mégis, mi a feladat. A háttérben meg persze zajlik az ismert cselekmény, Hamlet robog a végromlás felé, Fortinbras meg egyre közelg.

Néha elképzelem, hogy ül a kétharmad a parlamentben, és a padtársak – zömüket úgy fogja elsodorni a képviselői helyeket megfelező álreform, hogy a szűkebb választókörzetüknek sem volt esélye megjegyezni a nevüket – tanácstalanságukban néha fel-feldobnak egy érmét. Fej. Fej. Fej. De csodálkozni sincs igazán idő, hiszen tennivaló akad bőven, nyomni kell a szavazógombot szilaj ritmusban. Pálinkaliberalizáció, nyugdíjmentés, alkotmány, chipsadó és egyháztörvény, az ember csak pislog, és várja, egyre csak várja, hogy kiderüljön: mire föl ez a rohanás. Mi a terv, mit csinálunk majd, ha végre eljön a tettek ideje? Lesz-e valaha írás?

De egyre csak fej, fej, fej.

Őszintén szólva nem tudom, mit gondoltak a Fidesz kegyéből képviselővé lett emberek, amikor bő egy évvel ezelőtt beültek a parlamenti padokba. Hitték-e, amit a sajátjaiktól a kampányban hallottak, hogy „ezek” kivéreztették az egészségügyet, de mi, újak majd talpra állítjuk; hogy lerontották a legendásan jó magyar iskola teljesítményét, porig rombolták a tanárok tekintélyét, de mi majd visszaadjuk; hogy tönkretették az országot, de mi majd felvirágoztatjuk? Hinniük kellett, ahogy azt is, hogy ha ez az állítás, akkor logikus a folytatás: szisztematikus munkával át kell alakítani a nagy ellátórendszereket, meg kell javítani mindent ami rossz, legyen szó szociális rendszerről, nyugdíjról, egészségügyről vagy iskoláról. Lépésről lépésre, hiszen nincs akadály előttünk, helyben és fent is mi vagyunk az urak.

Az elmúlt egy év azonban a legkevésbé erről a szisztematikus építkezésről szólt. A kormány két területre koncentrálta erőit: egyrészt – európai nyomásra, amellyel hatalomra kerülése előtt nem számolt – a költségvetéssel birkózott, hogy tartani tudja a hiánycélt; másrészt – a kormányfő nyolcévnyi ellenzéki lét alatt felgyűlt frusztrációjának engedve, maradéktalanul kiélve a „márpedig most senki meg nem akadályozhat” dühét – a hatalomkoncentráció szimbolikus aktusainak sorát hajtotta végre.

Már-már abszurd persze, hogy épp az a párt, amelyik akkor is kitartóan pénzbehajtást szajkózott, amikor épp a Bajnai-kabinet igyekezett korrigálni a költségvetési anomáliákat, maga kényszerült a legdurvább einstandokra. De hát hívják bárminek, nyugdíjmentésnek vagy épp annak, hogy most aztán haladéktalanul visszaadják a munka becsületét, valójában az elmúlt esztendő javarészt a kuporgatásról szólt. Teljesítettek egy darab vitatható választási ígéretet (egykulcsos, 16 százalékos személyi jövedelemadó), ennek fejében pedig feláldozták százezrek nyugdíj-megtakarításának meghatározó részét, és készek a szociális hálón kívül pöckölni, hasznavehető munkanélküli-járadék nélkül hagyni másik százezreket.

Fej. Fej. Fej.

A költségvetési kapkodásra persze mindvégig árnyékot borított a leplezetlen hatalomkoncentrációt célzó megannyi intézkedés. A banánköztársaságok színvonalán és tempójában zajló alkotmányozás végeredménye nem pusztán egy operettklisékből építkező nemzeteszményt sulykol, hanem arra biztosít lehetőséget a mostani kormánytöbbségnek, hogy a teljes jog- és intézményrendszert átalakítsa, s valóban a saját szája íze szerinti formában rögzítse akár évtizedekre. A jogbiztonság leghalványabb tisztelete nélkül piszkáltak bele az elmúlt egy év során a munkajogba és a bírósági rendszerbe, az Alkotmánybíróság jogkörébe és az egyházak világába, a szociális ellátórendszerbe és a média jogosítványaiba. Nem, arra valóban nincs egyelőre bizonyíték, hogy soha többet nem lesz jogszerű sztrájk Magyarországon, hogy az Alkotmánybíróság nem tölti be hivatását, esetleg a sajtó elveszíti azt a kontrollfunkciót, amely nélkül elképzelhetetlen a polgári demokráciákban elvárható szabadság. De arra már van, hogy bíróságok a hatályos jog alapján ellehetetlenítik a sztrájkkezdeményezéseket, alkotmánybírói talárt ölthet egy végletekig elfogult és bizonyítottan jogellenesen gondolkodó pártkatona, s hogy a közmédia hazug kormányközlönnyé silányul.

A levegőben megpördül az érme. Leesik, elkapjuk. Fej.

A Rosencrantzok és Guildensternek, ezek a gyanútlan csavarok a hatalom gépezetében bizonyára maguk sem tudják, hogy most mi következik. Annyit persze ők is olvashattak a lapokban, hogy a törvényhozási hajsza nem lassul, de hogy milyen témákban kell ősztől a gombot nyomniuk, az egyelőre a jövő titka. Ami biztos: megszületik az új választási törvény, amely egyrészt betetőzi a hatalomkoncentráció folyamatát, és igyekszik úgy alakítani a három év múlva esedékes választást, hogy a Fidesz akkor is a lehető legtöbb képviselői helyet söpörje be, ha egyébként a polgárok már visszavennének a fülkeforradalmi lendületből; másrészt épp őket magukat szoktatja lábhoz – hiszen láthatják, hogy csak a fegyelem szül biztos pozíciót.

És akkor eljön a pillanat, amikor a kormánynak muszáj lesz megmondania, hogyan teszi rendbe az egészségügyet, hogyan adja vissza az iskola elveszettnek mondott tekintélyét, hogyan ad munkát az érettségi nélkül, 16 évesen útjukra bocsátottaknak meg az ötvenévesen utcára kerülőknek. Hogyan biztosít értékálló nyugdíjat, és – már bocsánat, de – hogyan akadályozza meg, hogy éhséglázadások törjenek ki azok körében, akiket egy tollvonással lényegében megfosztott a létminimumot ugyan el nem érő, de mégis valamiféle szociális biztonságot adó járadékoktól és segélyektől. (Nem számítva persze a nyugdíjból visszahívott rendőrök és katonák vigyázó tekintetét.) Mert ideig-óráig halogatható még a valódi cselekvés, a multikra kivetett sarcokkal és további szerzett jogok elvonásával vélhetően egyensúlyban tartható a költségvetés, de közben azért nehéz elfelejteni, hogy a nagy rendszerekkel csinálni kell valamit. Lehet ezt rendbetételnek meg ilyesminek hívni, ha már a reform szó nem comme il faut, de a tett megspórolhatatlan.

A kérdés tehát az: van-e esélyünk arra, hogy feldobják, elkapják, és végre az írás csillog majd a markukban?

Amiről beszélünk, azok olyan rendszerek ugyanis, amelyekben az egészpályás törvényhozás önmagában még nem szül eredményt. Pontosabban: a változás mindig olyan hosszú távú és megkerülhetetlenül keserves, hogy csak alaposan előkészítve ésminél szélesebb körű konszenzusra támaszkodva érdemes belefogni. (Emlékezzünk csak a Gyurcsány-kormány alapvetően jó irányú, mégis irtózatos bukáshoz vezető egészségügyi reformjára.) És éppen az elmúlt hónapok szociális törvényhozása („a munka becsületének visszaállítása”) mutatja, hogy igen kis energiabefektetéssel is katasztrófát lehet előidézni.

Mert most még mondható ugyan, hogy a szociális konzultáción erre adtak utasítást az emberek, és hogy nem segélyből kell élni, hanem megfogni a lapátnyelet ott és úgy, ahogy erre lehetőség van, de ettől még tény, hogy hamarosan akár a levélben konzultálók is keservesen ébredhetnek rá: a három hónapra korlátozott munkanélküli-járulék leteltével ők maguk is ínségmunkára kényszerülhetnek valamelyik gáton vagy stadionban. Éppen ilyen helyzetekben válik kézzelfogható valósággá, hogy a jóléti állam nem puszta liberális ködkép, hanem a polgári létbiztonság alapja, s hogy a visszamenőleges törvényhozás tilalma sem csak elvont jogászi viták témája, hanem ezen múlhat pél dául, hogy az ember alól egyszerűen kiránt ják-e a szőnyeget visszafizetendő végkielégítés vagy megvont nyugdíj formájában. (Fej. Fej. Fej.)

Az olyan rendszerek javításához azonban, mint az egészségügy vagy az oktatás, még többre is van szükség, mint az állampolgárokat egyenlőnek tekintő, a társadalom egészéért felelősséget vállaló, hogy azt ne mondjam, emberséges politikusi hozzáállásra –mindarra tehát, aminek a kormány a szociális intézkedéseiben látványosan híján volt. Itt távlatos gondolkodás, tudatos tervezés is kell, mert erőből csak rontani lehet a jelen helyzeten. Hiszen láttuk már, hogy az egészségügyi ellátás újraszervezése, a belső tartalékok kihasználása, a kiskapuk határozott becsukása annyi helyi ésmagánérdeket sért, hogy nyílegyenes utat épít a szabotázs felé. Ami pedig ugyancsak valós változást hozhat – például a ma is virágzó magánegészségügy állam által támogatott különbiztosítások segítségével történő becsatornázása a rendszerbe –, azt csak egy olyan állam tudja megvalósítani, amelyik partnereket keres, és nem pusztán diktál.

Vagy vegyük az oktatást: ami most folyik, az nem több, mint ideológiai erőszak és pénzköltés – hiszen az egyházak tempós térnyerése sérti a világnézetileg semleges oktatáshoz való jogot, viszont kizárólag az államnak okoz pluszterheket –, de küszöbön a pillanat, amikor valami közelesen koherens koncepciót kell letenni az asztalra abból a sok és egymásnak zavarosan ellentmondó programelemből, amelyek ezidáig napvilágra kerültek. A Széll Kálmán Terv óta tudjuk, hogy a két fő csapásirány a takarékosság és a tanoncképzés forszírozása, amiből az is következik: a jámbor képviselők hamarosan már nem arról fognak szavazni, szabad-e verni a tanárt és bukhatnak-e az elemisták, hanem az őket megválasztók életét generá ciókra megszabó kérdések lesznek napirenden. Hogy hány iskola marad és hány zár be, hogy kiépülnek-e a körzeti tanintézmények, hogy mi lesz az állás nélkül maradó pedagógusokkal, hogy ki mehet középiskolába és aki nem megy, annak milyen minőségű szakképzés jut, s hogy miként lesz fizetős a kőbe vésetten ingyenes felsőoktatás.

Fej vagy írás: ez az ősszel kezdődő törvényhozási időszak tétje. Próbakövéhez érkezik a Fidesz eddigi gátlástalan hatalomépítése, mert bizonyítania kéne, hogy valamilyen fontos és valóban jobbító cél vezette, amikor akár antidemokratikus eszközökkel is a saját mozgásterét igyekezett tágítani. Az előzmények ismeretében lehetetlen nem szorongva várni a végkifejletet. S ha a hatalom most nem a jó irányba indul, akkor senki, de tényleg senki más nem állhat az útjába, csak azok a szinte névtelen statiszták, akik ott ülnek a padokban, eleddig gondolkodás nélkül nyomkodták a gombot, és elkerekedett szemmel figyelték, hogy a feldobott érme leesve mindig fejet mutat.

Kizökkent az idő. És fájdalom, sőt kárhozat, de Rosencrantz és Guildenstern sem Shakespeare-nél, sem Stoppardnál nem arra született, hogy helyretolja azt.