Teodóra jövőre diplomázik, ám úgy látja, hogy ezzel a végzettséggel aligha kap munkát Laskón, illetve a falu régiójában, Drávaszögben. A lány ősszel belekezd egy európai uniós üzleti szakügyintézői felsőfokú képzésbe, s abban bízik, hogy azzal – mivel Horvátország is hamarosan tagja lesz az uniónak – több esélye lesz boldogulni odaát. Ha mégsem, akkor Magyarországon próbál szerencsét.

Amúgy amadárcsontú, fürgemozgású, gyors beszédű lány beleszületett a kényszerű vándorlásba. Négyéves volt, amikor a szerbek elfoglalták Drávaszög nagy részét, s családja akkor elmenekült Laskóról. Egy évig Németországban, majd öt évig Magyarországon időzött a sváb gyökerű, magyartudatú família. Amint a horvátok visszafoglalták Drávaszöget, a Fór család visszatért Laskóra. Korábban vegyes boltjuk volt, amit a háború után újra megnyitottak, ám az üzlet akkor már rosszul ment, ezért zöldségtermelésbe fogtak. Azóta hét holdon paprikát, paradicsomot, fűszerpaprikát termelnek, s ebbe 15 éves kora óta bevonják Teodórát is. A lány szívesen segít, s amint kezdődik a vakáció, megy haza dolgozni, de jövőjét nem a kertészetben képzeli. Szülei ezt megértik, s belenyugodtak, hogy lányuk aligha tér vissza Horvátországba.

Kéri Krisztián szülei is beletörődtek abba, hogy a fiúnak kevés esélye van a hazatérésre. A 23 éves fiatalember szintén egy drávaszögi magyar köz ség ből, Csúzából jelentkezett a pécsi egyetemre. Krisztián a napokban befejezte tanulmányait a mérnök-informatikus szakon, s hónapok óta munkát keres Drávaszögben. Eredménytelenül. Önmaga és sorstársai helyzetét ekképp összegzi:

– A Pécsen tanuló drávaszögi magyar fiatalok hazamennének dolgozni, de nemigen találnak otthon munkát, ezért inkább itt maradnak, vagy tovább mennek Nyugatra. Én is szeretnék visszatérni, de nem bármi áron, ha csak kapálni lehet, akkor nem megyek. A szakmámban akarok dolgozni.

A pécsi egyetemen tanuló, több mint félszáz, határon túli magyar többsége Horvátországból és a Vajdaságból ingázik, de találunk itt diákokat Erdélyből, Kárpátaljáról és a Felvidékről is. Ám a diplomához közeledve – földrajzi hovatartozástól függetlenül – valamennyien hasonló dilemmával néznek szembe, mint a már említett, drávaszögi fiatalok.

A testnevelés–földrajz tanárnak készülő Özvegy Tamás zentai, s a 24 éves, jövőre végző pedagógusjelölt úgy véli: a Vajdaságban képtelenség lesz elhelyezkedni diplomájával. Ő így beszél:

– Hiányozni fog a családom, az ottani barátaim, no meg az is, hogy nem járok majd ki a zentai stadionba focimeccsre, de akkor sem térhetek haza, mert otthon nincs számomra megélhetés.

Rózsa Rita is vajdasági, ő idén fejezte be tanulmányait Pécsen, az andragógia mesterszakon. A magyarkanizsai lány sem lát esélyt arra, hogy otthon elhelyezkedjen, ezért itt próbál munkát keresni. Mellesleg Rita diplomadolgozata arról szól, hogy a nálunk tanuló vajdasági magyar fiatalok miért az anyaország egyetemeire jöttek tanulni, illetve arról, hogy az itt megszerzett diplomával milyen karrierperspektívájuk van Szerbiában.

Rózsa Rita szavaiból kiderül, hogy a vajdasági magyar fiatalok általában azért is jönnek anyaországi egyetemre, mert magyar településen nőttek fel, s így gondjuk van a szerb nyelvvel. Ez igaz volt Rita esetében is, hiszen szülővárosában 85 százalék a magyarok aránya, s miután az anyanyelvi közegben felnövő lányt felvették az újvidéki jogi karra, ott nem boldogult a szerb jogi szaknyelvvel, és abbahagyta tanulmányait. Az is nyilvánvaló, hogy a szerbül kevésbé tudó magyar diplomások hátrányos helyzetben vannak a szerbiai munkaerőpiacon, s főképp a magyarlakta területeken tudnak jó eséllyel megpályázni állásokat. Csakhogy ezek a sanszok folyamatosan romlanak, mivel a magyarság lélekszáma drasztikusan csökken Szerbiában: 1960-ban még 450 ezren, 2002-ben már csak 209 ezren vallották magukat magyarnak a Vajdaságban. Rita aggódva gondol a következő népszámlálásra, a prognózis alapján a magyarság lélekszámának rohamos csökkenése megállíthatatlan.

Hunyadi Gábor Kárpátaljáról, a 80 százalékban magyarok lakta, 850 lelkes Tiszakeresztúrról jött a pécsi egyetemre, célja, hogy történelemtanár legyen. A 23 éves diák jövőre végez, s reménytelennek látja, hogy Kárpátalján álláshoz jusson a szakmájában.

– Nálunk egy tanár 45–50 ezer forintnak megfelelő hrivnyát keres – mondja –, s abból nehéz megélni.Még nehezebb a nyugdíjból. Ezért a pedagógusok a nyugdíjkorhatárt betöltve tovább tanítanak. Így viszont a fiatalok még nehezebben jutnak álláshoz.

Hunyadi Gábor állítja, hogy magyarországi egyetemeken tanuló kárpátaljai sorstársainak kétharmada nem tér vissza Ukrajnába. Csaknem teljesen biztos abban, hogy ő is Magyarországon marad.

Az aradi Demeter Tibor szerint a nálunk tanuló romániai magyar egyetemisták 90 százaléka – megélhetési okokból – nem tér vissza szülőföldjére. Az ő tapasztalata az, hogy az itt diplomázó erdélyi magyarok döntő többsége Nyugat-Európa felé veszi az irányt. A 29 éves Demeter szociológiát és politológiát végzett Pécsen, s a magyaron és a románon kívül beszél angolul és franciául, de ért spanyolul és kínaiul is. Tibor Brüsszelbe készül, várhatóan az Európa Tanácsnál kap fél évre gyakornoki állást, ám nem tartja kizártnak, hogy azt követően is Nyugaton él.

A fentiekből adódik, hogy a szomszédos államokban élő magyar fiatalok, amikor hozzánk jönnek tanulni –akaratlanul ugyan, de – felgyorsítják a határon túlimagyarság fogyását. Sipos Tünde, a horvátországi magyarság anyanyelvi oktatásában, tehetséggondozásában, hagyományápolásában és kulturális autonó miájának megőrzésében fontos szerepet játszó Baranyai Júlia Népfőiskola igazgatója így vélekedik:

– Fokozottan gyengíti a drávaszögi magyarságot, ha fiatal diplomásaink nem térnek vissza hozzánk, hisz ezzel a leendő értelmiségünket veszítjük el. Ezekkel a szavakkal a cikk valamennyi riportalanya egyetért. Sajnálják, hogy ez így van, de úgy érzik, nem tehetnek ellene semmit. Saját sorsukra kell gondolniuk, még ha fáj is, hogy hazájuk magyar közössége távozásukkal tovább gyengül. Hozzáteszik: gyakran nemcsak szakmai és megélhetési okokból hagyják el szülőhazájukat, hanem azért is, mert az egyetemi évek alatt társat találnak Magyarországon. S a szerelem – tudjuk, hogy – nem ismer (el) határokat.

Magyarország csak ugródeszka

A határon túli magyarok anyaországi egyetemi tanulmányait a közigazgatási tárca által felügyelt Balassi Intézet támogatja ösztöndíjjal és kollégiumi elhelyezéssel. Az intézettől szerettük volna megtudni, hogy a hazai egyetemeken hány határon túli magyar diák tanul állami finanszírozással, s az itt végzők milyen arányban térnek vissza szülőhazájukba.

Kérdéseinkre nem kaptunk választ. A szomszédos államok nálunk diplomázó magyarjainak otthoni munkahelykeresését segíti az úgynevezett hazatérési ösztöndíj. Ezt azok a fiatalok pályázhatják meg, akik vállalják, hogy diploma után a szülőföldjükön keresnek munkát. Hogy mennyien élnek ezzel az ösztöndíjjal, arról nem kaptunk adatot, a Balassi Intézet írásos válasza viszont megállapítja, hogy ez az ösztöndíj ma már nem életképes.

Az intézettől kapott válaszlevél nem cáfolja a hallgatók azon megfigyelését, hogy a nálunk tanuló, határon túli magyarok töredéke tér haza a diploma után. A levél ugyanakkor felhívja arra a figyelmet, hogy az előző évekhez képest a nálunk tanuló magyarok nem annyira itt maradnak, mint inkább ugródeszkának tekintik Magyarországot Nyugat-Európa felé.

Ahogy mondják: saját sorsukra kell gondolniuk, még ha fáj is, hogy hazájuk magyar közössége távozásukkal tovább gyengül