Szabálysértési jog: nagyon rosszul járhatna, aki nem fizet
Ezt szolgálná, hogy az elkövetőket minden lehetséges módon a helyszíni bírság elfogadására ösztönöznék. Ilyen hatása lenne például annak, ha tovább nőne a helyszínen, illetve a szabálysértési eljárásban kiszabható büntetések közötti különbség. A bírság kifizetését megtagadó személyt azzal is a hatósággal történő fokozott együttműködésre késztethetnék, hogy deklarálják: amennyiben a vétkest elmarasztalják, a szabálysértési eljárásban mindenképpen nagyobb összegű büntetésre számíthat. Akár azt is meghatározhatnák – olvasható a csupán döntés-előkészítő anyagnak szánt dokumentumban –, hogy mennyivel nő majd a tarifa.
Közlekedési szabálysértésnél az elkövetőre másként is nyomást gyakorolhatnának. Például kevesebb büntetőpontot adnának annak, aki elfogadja a helyszíni bírságot, mert korántsem közömbös, hogy a mobiltelefon szabálytalan használata miatt egy vagy három pontot adnak. Hasonlóképpen ösztönző hatása lenne annak is, ha a rendőr a helyszínen részletfizetést engedélyezhetne; ez különösen akkor jöhet jól, ha jelentősen emelni fogják a helyszíni bírság ma húszezer forintos felső határát. Fideszes politikusok ezt egyébként már kezdeményezték –a tervezetben százezer forintos plafon szerepelt –, ám a szakmailag teljesen megalapozatlan javaslatot később viszszavonták.
Azt persze nem lehet elérni, hogy mindenki azonnal fizessen, ám a munkaanyag szerint a szabálysértési eljárás is legfeljebb pár nap haladékot jelentene. A hivatalos személy, pél dául a rendőr vagy közterület-felügyelő ugyanis már a helyszínen felvenné a kapcsolatot a szabálysértési hatósággal, és azonnal egyeztetné a meghallgatás időpontját. Amennyiben a szükséges bizonyítékok rendelkezésre állnak – a tényállást szakszerűen rögzítő feljelentés általában megfelelő alapul szolgál –, az ügyet legkésőbb az ötödik napon le kellene zárni. A határozat meghozatalát az elkövető távolmaradása sem akadályozná.
A bírói jogorvoslat lehetőségétől továbbra sem foszthatnának meg senkit, mert ez nemzetközi egyezményekkel is ellentétes lenne. Van azonban lehetőség arra, hogy az akadékoskodókat meggondolásra késztessék: aki megalapozatlanul támadja meg a szabálysértési hatóság döntését, annak viselnie kellene az ezzel kapcsolatban felmerülő kiadásokat. Ha a dologi költségek mellett esetleg a bíróság működésével kapcsolatos személyi kiadásokat is felszámolnák, egy-egy indokolatlan fellebbezés sok tízezer forintba kerülhetne.
A pénzbírság behajtása kapcsán a dokumentum szintén tartalmaz új ötleteket. A jelenlegi helyzet e tekintetben nem túl biztató: például a rendőrség 2009-ben több mint 56 ezer esetben kezdeményezett behajtási eljárást, de az összesen 1,4 milliárd forintból mindössze 157 millió folyt be. Az önkormányzati adóhatóságok tehát nem működnek túl hatékonyan, ezért a munkaanyag a bírósági végrehajtók bevonására tesz javaslatot. Ők talán aktívabbak lennének, ráadásul a nem fizetőknek szembesülniük kellene azzal, hogy a bírság mellett a behajtás költségeit is nekik kell állniuk.
De lehetnek ennél szofisztikáltabb módszerek is: például ha egy közlekedési szabálysértés elkövetője nem fizet, egyszerűen bevonnák a jogosítványát. Más esetekben az adóst kizárnák bizonyos közigazgatási szolgáltatásokból, tehát az érintett nem kapna erkölcsi bizonyítványt, nem igényelhetne vállalkozói igazolványt, esetleg nem írathatná át az autóját vagy nem vihetné műszaki vizsgára a kocsit.
Akinek nincs jövedelme és vagyona – tehát teljesen fizetésképtelen –, s a hatósági ügyeken keresztül sem fogható meg, azt közérdekű munkára köteleznék. De ezt a szankciót a munkaanyag szerint lehetne önálló büntetési nemként is alkalmazni, amit az is indokol, hogy az önálló keresettel nem rendelkező fi atalkorúakat nem lehet pénzbírsággal sújtani; esetükben marad a figyelmeztetés, vagyon elleni szabálysértésnél meg az elzárás. A közérdekű munkát – ilyen lehetne egyebek mellett a közterületek karbantartása, a szociális intézményekben végzett tevékenység – akár a helyszínen kiszabhatnák, ha az elkövető elfogadja.
A bírság behajthatatlansága vagy a közérdekű munka megtagadása esetén végső esetben maradna az elzárás, a munkaanyag szerzői azonban felhívják a figyelmet arra: egy fő fogva tartása naponta nyolcezer forintba kerül, miközben a pénzbírság „leülésénél” a napi tétel maximum háromezer forint lehet. Így az állam az elzáráson sokat bukik, mert nem folyik be a bírság, míg a tartási költségekmiattmégmajdnem háromszor annyit veszít. Az anyag eddig nem megy el, de kézenfekvő a következtetés: bagatell ügyekben jobb lehet az elkövetőt futni hagyni.
A visszaesők ezzel szemben egyértelműen rosszabbul járhatnak. Aki hat hónapon belül újabb szabálysértést követne el, azt mindenképpen bíróság elé állítanák, és a büntetés akár elzárás is lehetne. A közlekedési kihágások esetében viszont – tilosban parkolásértmégsem kellene leültetni valakit – a büntetési tétel emelése jöhetne szóba. Egyébként a dokumentum szerint az elzárás a leghatékonyabb szankció, amit az is bizonyít, hogy amióta a tulajdon elleni szabálysértések elkövetőit becsukhatják, negyven százalékkal csökkent a bolti lopások száma. (Más kérdés, hogy a szigorítást tavaly nyáron azzal magyarázták, hogy meg kell védeni a tolvajoktól a kistelepülések kiszolgáltatott lakóit.)
Ma tucatnyi különféle hatóság járhat el szabálysértési ügyekben, s a dokumentum szerint rendet kellene tenni közöttük. Ezért felvetődött, hogy a kriminális jellegű szabálysértéseket továbbra is a rendőrség bírálja el, míg az összes többi ügyet egyetlen másik szervezetre kellene bízni. Ilyen hatóságként például az államigazgatási hivatalok járási kirendeltségei jöhetnének szóba.
A külföldi közlekedési szabálysértésekről szóló írásunk a 17. oldalon
