Legalább hajtogassuk, ha mást nem lehet tenni. Az persze még ezen belül is joggal felvethető igény, hogy egy ehhez mért felhatalmazással a kormányzó hatalom lehetne elegánsabb, lehetne – akárcsak a látszat kedvéért is, de – gálánsabb, adhatna legalább a demokratikus külsőségekre, eljátszhatná a szándékot az esélyegyenlőség biztosítására, a mások véleményének meghallgatására.

Mert kétharmaddal nem luxus normálisnak lenni. Néhány évig úgyis az történik még, amit a jelenlegi hatalom akar, nem okozhatna hát nehézséget egy kicsit korrektnek maradni. Vagy annak látszani.

Ennek nyoma sincs. Folyamatosan írják át a jelent a maguk nyelvére, párhuzamosan a félmúlt is változik. Ennek legújabb példája az időközben alkotmánybíróvá tett Balsai István kiszivárogtatott jelentése a 2006-os őszi eseményekről, amely „vizsgálandónak tartja a terrorcselekmény elkövetésének lehetőségét is”. Nem a demokrácia intézményeit – így a köztévét – rohamozók, hanem a rendőrség keltik fel a politikus gyanakvását. Ott érzi a terrorveszélyt.

Félreértés ne essék: a védtelen és ártatlan civileket megverő egyenruhásokat és vezetőiket érje utol az igazságszolgáltatás, kapják meg méltó büntetésüket. A jelenkor emlékezete azonban egyre egyoldalúbbá válik: felgyújtott utcákról, szétvert tévéről, hídfőnél épített barikádokról, elrabolt és eltérített tankról már senki nem beszél. Pedig csak a szerencsén múlott, hogy nem gázolták vele halálra ugyanazokat a védtelen és ártatlan civileket.

Az újkori történelem csak a rendőrök terrorizmusáról beszél, a rohamozó csapatokat felejti, felmenti.

Ez így van programozva: arra sem emlékszik már senki, hogy az UD-ügyet kirobbantó hangfelvételeken valójában miről is beszélgetnek a fideszes politikusok. És nem is akar senki emlékezni. A Kubatov-listázást is elmosta a történelmi átirat, a gyöngyöspatai események kapcsán csak az ellenzék szerepét vizsgálják, és Esztergom csődjéről csak az új polgármester tehet.

A kétharmados kormányzótöbbség – nem elvitatva a végső soron feltételezhető jószándékot, azt, hogy az ország érdekében valónak gondolják erőfeszítéseiket – egyáltalán nem ad a stílusra. Mint amikor a cukrász fogyitáborból hazatérő gyereke kétmarékra tömi magába a krémest és a csokimázas fánkot. Még tele a szája, még rágja az előző falatokat, de a drazsékat már zsebbe tömte, keze pedig az újabb zserbóért nyúl: mert az is az övé.

A nemzeti együttműködés rendszerének lendülete is ugyanígy (mily magasztos megfogalmazás és mily kétértelmű, kirekesztő eredmény) folyton túlfut a bejátszható pályán. Mintha semmi nem tudná megállítani, hiszen kétharmaddal a szöglet is lekerekíthető.

2006 ősze – másfelől