Egy régi római mondás szerint mielőtt tapsolni kezdesz, felébresztve az oroszlánt, nézd meg alaposan, hogy a rács melyik oldalán állsz. Ehhez – XXI. századi tapasztalatainkat felhasználva – még annyit érdemes hozzátenni: nem feltétlenül az a nézőtér, ahol nagyobb a tömeg.

Bárhogy bűvészkedünk a számokkal – például a vallásgyakorlók, a magukat meggyőződéses konzervatívnak vallók vagy a fanatikus Orbán-hívők arányával –, az eredmény mindig ugyanaz lesz: annak az ideológiai mixnek, amit a kormánypárt 2011-re kikevert, a magyar társadalomban még relatív többsége sincs. A Fidesz–KDNP-kabinet láthatóan tartósan berendezkedett arra, hogy – egyfajta rendkívüli állapotot állandósítva – egy szűk világnézeti és státuskisebbség érdekeit abszolutizálva kormányozzon. Hogy szükségállapot van, ami az írott jog és a demokratikus normák átlépésére is feljogosít, azt maguk a kormányerők állítják, de az érvrendszer a jobboldali közönség retorikájában is rendre felbukkan.

Sokféle indoklással (eladósodottság, globalizációs veszélyek, demográfiai katasztrófa stb.), de mindig azonos lényeggel: a nemzet megmaradása a tét, amit csak egy nemzeti, keresztény és antikommunista/-szocialista/-baloldali/-liberális politika tud garantálni. Akinek van stabilan jobbra szavazó ismerőse, biztosan számtalanszor hallotta már a fenti érvelést: Orbánéknak azért szabad (szinte) mindent, mert csak ők eléggé keresztények, nemzetiek és antikommunisták ahhoz, hogy a nemzetmegtartó missziót véghezvihessék.

Ezzel a gondolatmenettel nem az a legnagyobb baj, hogy nincs alapja – de azért az is komoly hiba. Hogy mást ne mondjunk: egy meggyőződéses, az életét a jézusi tanítás alapján szervező vallásos embernek mindenképpen nehéz elfogadnia, hogy olyasvalakit tekintsen a keresztény Magyarország oszlopának, aki a pályája elején még látványosan ateista volt, később az ideológiai opportunizmust fejlesztette mesterfokra a sarkalatos erények helyett.

A Fidesz nemzeti pedigréjén is esett már néhány csúnya folt az utóbbi években: nemzetstratégiainak kikiáltott ügyekben (a határon túli magyarok szavazati jogától a kettős állampolgárságon át a régiós politikáig) olyan kacskaringós utat forgolódott be a párt, amiben csak akkor fedezhetjük fel a szilárd, értékalapú nemzeti elkötelezettséget (mondjuk a pőre pártérdek mögött), ha elfogadjuk: a nemzet érdeke mindig az, amit erről Orbán Viktor aznap reggel gondol.

Ami az antikommunizmust illeti, ez a hajó már akkor süllyedni kezdett, amikor felkapaszkodott a fedélzetre a bukott szocializmus néhány vastag bőrű, az élet megpróbáltatásai elől most éppen a „nemzeti oldalon” menedéket kereső kirakatembere. A végzetes léket viszont akkor kapta, amikor az álomalapító kormányfő (Szent István testamentumát kreatívan értelmezve) nem a Szűzanyának, hanem a népi Kína kommunista miniszterelnökének ajánlotta fel az országot (hogy hídfőállásnak, gyarmatnak vagy jelzálognak, az majd elválik).

Az érvelésben van egy másik, nem a logika felől felfedezhető buktató is: még azok sem gondolják komolyan, akik hangoztatják. A jelenlegi hatalom erkölcsi magasabbrendűségének ideája naponta kisiklik Szijjártó Péter hazugságain, a kormány szegényellenes könyörületlenségén vagy a baráti cégekhez beeső kormányzati megrendelések arcátlan, már a látszatra sem ügyelő túlszámlázásán.

Amikor már nem lehet tovább magyarázni a magyarázhatatlant, rendre előkerül a végső érv: a jobboldal azért engedhet meg magának (majdnem) bármit, mert cserébe teljesíti történelmi küldetését: kiszorítja a bolsikat, a libsiket (és persze a zsidókat) a hatalomból, remélhetőleg örökre. A dolgok a helyükre kerülnek: az állami állások elnyerése megint a keresztény középosztály privilégiuma lesz, amiért – lássuk be – nem nagy ár, hogy az emberi és szakmai értékek helyett a pártlojalitás válik az egyetlen szelekciós tényezővé.

A tőke nemzetivé változik (ami – tekintve hogy a multik pontosan azt csinálták a cukoripartól a mosószergyártásig az összes, általuk megszerzett ágazattal, amit a „nemzeti tőke” művelt a busz-, a vasútijármű- vagy a textilgyártással – csak a csőlátásban szenvedőket töltheti el optimizmussal), a kultúra megint magyar lesz (a baloldali pártrendezvények celebjei helyett ezentúl a jobboldali pártrendezvények celebjei kapják a díjakat), a globalizációt megállítjuk a határokon, Európát pedig móresre tanítjuk. Tömény irracionalitás, de egy viszonylag jól körülhatárolható társadalmi csoport (még nem osztály, de majdnem) számára ma ez jelenti a nemzeti minimumot.

Ám ha elfogadjuk, hogy a nemzetet nemcsak gyurcsányisták és orbánisták alkotják, hanem van egy harmadik, egyelőre hallgató, de minden bizonnyal abszolút többségben lévő tábor is, és ennek a népes csoportnak a szemszögéből vizsgáljuk az Orbán-kormány első cselekedeteit (különös tekintettel a fontossági sorrendre), máris máshol kell keresgélnünk a közös nevezőt. Mindazok nézőpontját kell felvennünk, akiknek nem a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata a credója, az Orbán-adminisztráció berendezkedése nem egy győztes politikai erő problémaorientált munkakezdésének, hanem egy legyőzött provincia domesztikálási kísérletének tűnik: a hódító belakja a leigázott tartományt. Még nem írja elő kötelezően, hogy melyik istent kell imádni, de azt világosan megmondja, hogy melyiket tilos. Nem vár mindenkitől feltétlen szeretetet, de a behódolásra, hatalmi jogosítványai kizárólagosságának elfogadására igényt tart. Nem küldi sóbányába a legyőzötteket, de minden fontos posztra a saját embereit állítja, és a „lázadók” mutatóba meghagyott képviselőitől elvárja, hogy rómaiabbak legyenek a rómaiaknál.

Ebben a keretben a rabszíjon a kamerák elé vezetett ellenzéki politikus nem győzelmi jelkép, és nem is emberáldozat a nemzet igazságvágyának oltárán. A látvány a cirkusz része: azt kell megérteni belőle, hogy az uralmát konszolidálni akaró hatalom keresi ugyan a nép kegyeit, igyekszik naponta új szórakozásokat kieszelni, de gondosan ügyel rá, hogy a vigalom ne legyen felhőtlen. Nem a győzőnek szóló tapsra játszik, hanem azt kívánja éreztetni: én döntöm el, hogy ki ülhet a dísztribünön, ki figyelheti az előadást az állóhelyről, és kiből lesz oroszláneledel. Ha így nézzük, Szilvásy György láncra fűzése is új értelmezést kap: az aligha igaz, hogy egy ország tenné a tűzbe a kezét a feddhetetlenségéért, de a lefogása mégiscsak az előző ciklus leghomályosabb sztorijához, az UD-ügyhöz látszik kapcsolódni, amelyben még azt sem sikerült eldönteni – sem a közvéleménynek, sem az igazságszolgáltatásnak –, hogy kik voltak valójában a jó és a rossz fiúk (az viszont biztos, hogy a politika Fideszestül vastagon benne volt).

Az erkölcsi tisztaságmellettmég valami hiányzik a vénülő demokraták restaurációs igyekezetéből, aminek pedig egy valóban keresztény politikában fundamentális szerepe lenne: az alázat. Annak belátása, hogy a négyévenként ismétlődő szavazási aktus nem királyválasztás, és a győztes kezébe nem az életünket tesszük le, hanem a munkaköri leírását. A megválasztott miniszterelnök pedig nem hűbérúr, hanem egy konkrét adminisztrációs feladatra ideig lenes megbízást kapó tisztviselő, időben és térben nagyon korlátozott hatáskörrel. Cserélhető fődarab a demokrácia gépezetében, akitől a megbízója, a nép nem ideológiai átnevelést vár, hanem kevesebb kátyút, kiszámíthatóbb nyugdíjat és használhatóbb buszmenetrendet.

Az alázat helyett egyelőre alázás van: a célpont naponta változik, de a módszer egyre mélyebben beépül a kormányzás gyakorlatába. Az emberi méltóság rendszeres, kommunikációs szempontból tudatosan kiaknázott megsértése vélhetően azoknak szól, akik még nem fogták fel, hogy ez a kormány nem pusztán azokat a feladatokat kívánja megoldani, amelyeket a jogrend rábízott.

A nevelési célú alázásból kijut táborbelinek, társutasnak és ellenfélnek egyaránt. Megismerhették a közszolgálatban és a közmédiában dolgozók éppúgy, mint a rendőrök vagy az alkotmányjogászok (nem is beszélve a filozófusokról). És kipróbálhatta a miniszterelnökkel évtizede együtt dolgozó, ám az ingatlanadó ötletét idő előtt elkottyantó, ezért a borítékolható parlamenti helyével fizető Mádi László. Meg a jogtudósi meggyőződését olykor bátortalanul a párthűség elé helyező Navracsics Tibor is: ha nevelni kell, a Fideszben demokrácia van, nem számítanak a rangok.

A „közvélemény” – amely az emberi tényezőt hasonlóan leértékelő első médiaháború idején még zsarnokot kiáltott, amikor a rádióban beindult a tisztogatás, és a hangjába a kormány is beleremegett –egyelőre némán figyeli, hogy mi jön még. De nem azért, mert egyetért azzal, ahogy a hatalom az alattvalókat trenírozza. Ez nem a beleegyezés hallgatása, hanem inkább a meghökkenésé, és ott van benne az a diktatúrából hozott reflex is, hogy olyan időkben, amikor az ellenvélemény azonnal végrehajtható egzisztenciavesztéssel jár, jobb hallgatni. (Aki szerint ez túlzás, érdeklődjön a földrajzinév-bizottságnál.)

A szándék érezhetően az lenne, hogy mindenki felsorakozzon a rács egyik vagy másik oldalán, azaz szórakozzon vagy szorongjon (az sem baj, ha felváltva). A hatalmi számítás ott hibázik, hogy – bárhogyan sulykolják is a kormányoldal megmondói mostanában – ez az ország nem csak Orbán feltétlen híveiből és kérlelhetetlen ellenségeiből áll.

Az átlagos honpolgár nem vágyik négyévenkénti forradalmakra, és nem ragaszkodik mindenáron ahhoz, hogy a „mieink” – vagy legalább ne „ők” – kormányozzanak. Egyszerűen csak élni szeretne, lehetőleg nem rosszabbul, mint négy éve. Így aztán nem is attól lesz boldog, ha látja egyik vagy másik oldal fekete bárányait bilincsben elvezetve. A középen álló választó számára ez az előadás előbb-utóbb akkor is elveszti a vonzerejét, ha nem ő az áldozat.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD