- A magyar társadalmat a gyanakvás, a bizalmatlanság és az erkölcstelen családközpontúság jellemzi – mondta nemrég egy interjúban. Pontosan mit jelent az erkölcstelen családközpontúság, honnan ered ez a fogalom és miért jellemző ránk?

- Az ötvenes évek közepén egy angol antropológus, Edward Banfield Dél-Olaszországban végzett terepmunkát, ő írta le először ezt a jelenséget. A lényege az, hogy családokban nagy az összetartás, a bizalom egymás iránt, és ugyanakkor ezeket a családokat kifelé a titkolózás, az elzárkózás, a bizalmatlanság jellemzi. Banfield szerint azért romboló – egyszersmind önsorsrontó – ez a helyzet a társadalom számára, mert ha a család határa az erkölcs határává is válik, vagyis akik a családon kívül vannak, azok az erkölcsi értelemben vett világba nem tartoznak bele, akkor a társadalom szövete szétesik. Banfield szerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy Dél-Olaszország Észak- vagy Közép-Olaszországhoz képest a perifériára került.

- Mennyiben illik ez a magyar társadalomra?

- A magyar társadalom erősen családközpontú, mindig is az volt. Ez az összes nemzetközi összehasonlításból kiderül. Ez sok szempontból lehet jó, azonban vannak veszélyei is. A Tárki 2009-es Európai Társadalmi Jelentésében nem Magyarországra volt a legjellemzőbb ez a fajta családközpontúság, hanem Romániára, ahol az emberekbe vetett általános bizalom jóval kisebb volt, mint a személyes ismerősök iránti. Ha ez utóbbi nagyon erős, és hiányzik mellőle az általános bizalom, akkor beszélhetünk amorális családközpontúságról. A magyar adatok is közel álltak ehhez.

- Miben nyilvánul meg ez a mindennapokban?

- A magyar egy kapcsolatérzékeny társadalom. Ez negatív formájában azt jelenti, hogy erős a korrupciós kultúra, pozitív formájában meg azt, hogy a családi értékek fontosak és továbbadódnak. A kapcsolatérzékenység csökkenti a társadalom mobilitásának mértékét is, például ha valaki elveszti a munkáját, akkor nem megy el egy másik városba, ahol van munka, hanem marad és szenved, panaszkodik. Azért is marad, mert ott van a család, ott vannak az ismerősök, és csak rájuk lehet számítani, csak bennük lehet bízni, mindenki más gyanús, veszélyes.

- Nem azért fordulnak minden bizalmukkal a szűkebb környezetük felé, mert a társadalom többi szintje, például a közélet, a politika szereplői iránt már elvesztették a bizalmukat?

- Magyarország soha nem volt egy kiemelkedően gazdag ország, de a legszegényebbek közé sem tartozott. Félperiférián lévő, gyarmatbirodalmak ütközőzónájában elhelyezkedő ország, amit félremenő polgárosodás, az európai gazdaságba való felemás integráció jellemez. Ez szerintem részben magyarázza a hajlamot a félelemre, a pesszimizmusra, a bezárkózásra. És ez meglehetősen hosszú ideje tart.

- Milyen negatív következményei vannak ennek a beállítottságnak?

- Egy jól működő társadalomban az egyének felkészültek a döntéshozatalra, megvannak ehhez a megfelelő információik, felnőtt módon vállalják a döntéseik következményeit és eközben nincsenek egyedül, mert vannak körülöttük családtagok, barátok, szomszédok és egy jól működő piac, ahol tisztességes vállalkozók veszik körül őket és egy állam, amely figyel arra, hogy jól működjön a rendszer, de nem veszi át mások szerepeit. És az emberek utaznak, költöznek, nem kell, hogy otthon éljék le az egész életüket. Ha ezek teljesülnek, akkor alakul ki egy olyan nyitott világ, amelyben azonban megvannak az összetartás szálai is. Vagyis a társadalmat nem magányos emberek tömege, de nem is zárt, mindenkivel szemben gyanakvó közösségek halmaza. A magyar társadalom inkább az utóbbi pólushoz áll közel.

- Mennyire játszott rá korábban és mennyire játszik rá erre most a politika?

- Az ötvenes években bármilyen civil mozgalom bontogatta a szárnyait, ilyen volt például a kórusmozgalom, azt rögtön kinyírták. Gyanúsak voltak, mert sok ember jött össze, akik ráadásul jól is éreztékmagukat. A hatalom attól tartott, hogy ez táptalaja lehet a szocializmus ellenségeinek. Az ilyen politika nem szereti, ha az emberek tőle függetlenül, számára átláthatatlan módon, erősen öszszetartóan, potenciális politikai formát alkotva tudnak egyesülni. Később, a Kádár-korszakban az állam hagyta-tűrteösztönözte, hogy második gazdaságban mindenki megkeresse a magáét, csak ne politizáljanak. Ezzel tulajdonképpen tovább erősítették a meglévő családközpontúságot, hiszen a maszekolás, a gebin, a háztáji jobbára családi vállalkozás volt. Az, hogy nem lehetett utazni, szintén ebbe az irányba hatott. A rendszerváltás utáni politikai erők között pedig szerintem egy sem volt olyan, amelyik érdemben gondolkozott volna széles körű és hosszú távú társadalompolitikai kérdésekről, amelyik felismerte volna a túlzott családközpontúság lehetséges veszélyeit, és kezdeni akart volna vele valamit.

- A mostani kormány minden eddiginél gyakrabban beszél a családokról, a családok védelméről, miközben le is szűkíti a család fogalmát. Nem lehet, hogy ők most ráéreztek a magyar társadalom ezen sajátosságára?

- Először is szerintem nem igaz az, amiből kiindulnak, hogy a családok szétesőben és tönkremenőben vannak. Igaz, hogy sokkal kevesebben házasodnak és akik házasodnak, azoknak jelentős része elválik, hogy a gyerekek közel fele házasságon kívül születik, de ez nem jelenti azt, hogy megszűnnek a családok. Csak újfajta családformák születnek, de a család fontossága nem csökken. Ha megkérdezzük a fiatalokat, hogy mit tartanak a legfontosabbnak az életben, manapság is a családot említik. A családvédő szövegek és a családokat érintő részintézkedések inkább egy bizonyos, pártpolitikához kapcsolódó értékrendnek az aprópénzre váltása. Szerintem a család, mint olyan, nem szorul védelemre.

- És mit gondol arról, hogy a család fogalmát némileg leszűkíti a kormányzati kommunikáció?

- A meleg párok, a szinglik és a többiek is családban élnek. Egyrészt nekik is vannak szüleik, testvéreik. Másrészt például a szinglik egy bizonyos családciklusban vannak, később jó eséllyel más típusú családban élnek majd.

- És az erkölcstelen családközpontúságon, a bezárkózáson lehetne változtatni?

- Ha az egymás után következő kormányok képesek lennének kooperálni, akkor igen. Alapértékekként kellene elfogadni, hogy a család fontos, de ennek sok formája lehet, és család ne legyen se az egyén börtöne, se a társadalom egyetlen központja. Óvatosan, finoman kellene a nagyobb közösségeket is támogatni. Hagyni, ösztönözni, hogy az emberek szóba álljanak egymással, hogy legyenek helyek, ahol találkoznak. Szakkifejezéssel ezt társadalmi tőke érzékeny fejlesztésnek hívják. Ennek a tereit igenis lehet fejleszteni.