Egy váratlan pillanatban erre a mondatra lettem figyelmes:

– Most ugrik a majom a vízbe!

Néma csönd követte a bejelentést, aztán hömpölyögni kezdtek a hálás hozzászólások. Visszhangozni kezdett bennem a majom szócska.

Az értekezlet hallgatósága nem volt eléggé óvatos, sokat és sokáig beszélt, aki megszólalt. Nem ismerhették a hindu békesség jelképét, melyet három majommal szoktak megjeleníteni: Ne szólj, ne láss, ne hallj!

A „most ugrik a majom a vízbe” azt jelenti, hogy következik a lényeg (ez az értekezletre nem volt igaz). Most derül ki valami értelmes dolog. Hogy kitől és honnan származik, nem tudjuk. Viszont elmondható, hogy nyelvünk gazdag, se szeri se száma a majmos szólásainknak. Nekem az a régies mondás tetszik legjobban, miszerint kimutatja valaki (nem a foga fehérjét, hanem) a majomnak a menyasszonyságát. Ami annyit tesz, hogy kiderül valakinek a tulajdonképpeni szándéka, leplezett hitványsága.

Ha valaki olvasva megy a majmok között, arról elmondhatjuk, hogy látványosan csúnya.Hameg valakiügyetlenül, előregörnyedve ül a padon vagy a biciklin, rásüthetjük: úgy ül, mint a majom a köszörűkövön. Olykor egyegy kommentelőről – tisztelet a kivételnek – nyugodtan el lehetne mondani, hogy a téma oly magas neki, mint majomnak a zongora. Azaz: fogalma sincs róla, miről van szó, mégis azt a látszatot kelti, hogy ért hozzá.

Ha valaki sokat iszik, s úgy berúg, mint az albán szamár, egyes vidékeinken úgy értik: majmot fogott. Ha valaki tudja a majmot vezetni, azt takarja, hogy ért ahhoz, amivel megbízták. A saját gyerekünkre vonatkozó szólást talán nem kell megmagyarázni: a majomnak is szép a maga fia.

Nem rossz kérdés különben, hogy tudnak-e a majmok úszni. Mert rögtön rávágnánk, hogy nem. Ehhez képest a nedves helyeken élő mocsári cerkóf például kitűnően úszik, veszély esetén olykor még le is bukik a víz alá. A borneói nagyorrúmajom meg a főemlősök többségével ellentétben kifejezetten szeret vízközelben lenni. Jól úszik és búvárkodik. Van úgy, hogy az egész csapat egyszerre ugrik a vízbe a magas fákról.

Na most az állatkerti csimpánzok nyilván nem tudnak, és nem is szeretnek úszni. Ezt kár volna megerősíttetni. Ha viszont megkérdeznénk egy etológust, minden bizonnyal szembetalálnánk magunkat a vízi majom elmélettel, ami egy új és divatos elgondolás, ami az ember eredetét úgy magyarázza, hogy fajunk néhány, a főemlősökétől eltérő jellegzetességét (ilyen az úszni tudás) őseink vízi életmódjára vezeti vissza. Eszerint nem a szárazföldön dőlt el a sorsunk! Az elméletet Sir Alister Hardynak és Elaine Morgannek köszönhetjük, akik szerint az ember tengeri emlősökre jellemző tulajdonságokkal bír. Erre úgy tettünk szert, hogy őseink egy része 4–8 millió évvel ezelőtt (a csimpánzoktól történt „elválás” után, de még az Australopithecus-félék megjelenése előtt) tengeri életmódot volt kénytelen folytatni (forrás: wikipédia). A fosszíliák hiányát a tudósok avval ütik el, hogy az akkori tengerpartok az utolsó jégkorszakot követő körülbelül 100 méter tengerszintemelkedés miatt tengervíz alá kerültek. Leon P. Lumiere szerint a kérdéses időszakban Kelet-Afrikát elöntötte a tenger és az ottani magasföldek válhattak szigetekké (Danakil-szigetek). Viszont az is igaz, hogy a kérdéses időszakból (pontosabban a 4 millió évnél korábbról) egyáltalán nem találtak korai hominidáktól származó fosszíliákat.

Még mindig tartott az értekezlet, egész jól belejöttem a telefonommal történő babrálásba. S mit találtam! Vízbe ugrott és megfulladt egy majom! Szegény Ghafula, a veszpréni állatkert tizenegy éves nőstény csimpánza megpróbálta átugrani a vizesárkot, de a szökés nem sikerült. A gondozók nem tudták megmenteni. Az okozta vesztét, hogy nem tudott úszni.

Itt ért véget a bágyasztó értekezlet, felállhattunk végre. Egy Pest megyében gyűjtött jassznyelvi kifejezéssel élve ennek többedmagammal úgy örültem, mint majom a farkának!