Nos: néha a többes szám első személy sem enyhít a mondaton mint olyanon eluralkodó butaságon, ami leginkább a fölényeskedésből adódhat, vagy abból a pökhendiségből, amely amagát csalhatatlanoknak hívők sajátja, és épp saját csalhatatlanságukban való hitük akadályozza tisztánlátásukat, szóval ezúton szeretnénk a legnagyobb tiszteletettel fölhívni a figyelmet arra, hogy a saller a magyar köznyelvben a pofon megfelelője, és a pofonok nemigen szoktak leesni, ahogy azt a kormányfő mondotta, sokkal inkább egyenes vonalú egyenletes mozgást feltételeznek a tenyér és annak orcája között, akin végül elcsattan.

Soros elnökként, Gödöllőn

Ha a miniszterelnök az általa említett néhány koki kapcsán használta volna a „leesett” kifejezést, az már helytállóbbnak tűnt volna, a kokiosztás ugyanis valamiféle fölülről lefelé irányuló mozgást feltételez, vagyis az enyhén ökölbe szorított kéz középső ujjának középső ujjperce lendületesen érintkezik valakinek a fejével, pontosabban kobakjával, hogy a kokiosztás feltételezett etimológiájáról is szót ejtsünk, ha már ez a fránya királyi többes dívik.

Ilyeténképpen aztán a kokiosztás egyfajta viszonyrendszert is feltételez az érintettek között. Viszonyrendszer persze a pofon is, amit lehet erőnek is hívni, erre a miniszterelnökünk oly gyakran szeret is hivatkozni, de a saller mégiscsak valamiféle egyenrangúságféle, hiszen erőt kell fölmutatni valakivel vagy valamivel szemben, azonban a koki az valami más, hiszen fölülről lefelé irányított mozgásról lévén szó, azt feltételezi, hogy valaki fölül áll a másikon, mégpedig a kokiosztó, úgy fizikailag, mint érzelmileg és erkölcsileg. A pofon mégiscsak egyfajta csattanós, kemény gesztus, amire akár válaszcsapás is érkezhet, a koki azonban valami leereszkedő, kicsit poroszos-tanáros, kicsit fölfuvalkodott mozdulatsor, amiben éppúgy benne rejlik a másik kiosztásának szándéka, mint annak jelzése, hogy a kokiosztó, vagyis amozdulat eredeztetője amásik fölött áll, és viszontcsapásra nincs is miért készülni, hiszen úgysem érkezik, honnan is jönne.

Mindebből következően tehát Orbán Viktor a vele egyenrangúnak tekintett uniós szereplőknek „leejtett” néhány sallert (a viszontcsapásokról szót sem ejt a kormányfő), azoknak pedig, akiknél magasabb rendűnek tekinti magát, adott néhány kokit.

Mármost bármennyire is töprengek (-günk), egyetlen olyan pillanat sem jut az eszembe (-szünkbe), amikor a magyar kormány, személy szerint pedig Orbán Viktor európai színtéren irtózatos pofonokat osztogatott volna, arra pedig véletlenül sem tudnék (-nánk) példát említeni, hogy kokizott egyszer is akár, ha csak szavakban nem tette, mint például amikor arról értekezett, hogy nekünk Brüsszel nem diktál, de ha úgy tetszik, mondani könnyű.

Hiszen a helyzet az, hogy sokkal inkább azok a pillanatok derengenek föl, amikor a magyar kormány (Orbán Viktor) kapta a pofonokat, és egyetlen pillanat egészen világosan fölidézhető afféle kokiosztogatásként, de ott a kéz, amelynek középső ujja a középső ujjperccel aláhullott, sokkal inkább az Európai Bizottság elnökéé, Jose Barrosóé volt, és inkább a magyar miniszterelnök tűnt olybá, mint egy riadt gyermek.

Igen, ez volt az a pillanat, amikortól a magyar kormány nem túl ortodox gazdaságpolitikája eredeztethető, hiszen addig Orbán Viktorék nagyon is jól el lettek volna az ortodoxszal is, vagyis jó kis kölcsönnel, amelyből aztán valahogy finanszírozhatók az ellenzéki ígéretek meg a belső gazdaságélénkítés is egyidejűleg, méghozzá az IMF segítségével. Csakhogy jött a koki, amelynek következtében Orbán Viktorék férfias-kurucos szabadságharcot hirdettek az IMF ellen, hogy aztán bő egy év elteltével végül megkönnyebbülhessenek, hogy legalább Kína adott nekik kölcsönt, miközben olyan megszorításokat hirdettek meg, amelyekre az IMF csak csettinteni tud. (Ez a hüvelyk- és a középső ujj összesúrlódása következtében kialakuló hanghatás, és az elégedettség kifejezésére szolgál, csak hogy mindenki pontosan értse.)

Vagyis ha Orbán nem osztott se sallert, se kokit, akkor sokkal inkább valószínűsíthető, hogy inkább csak állta ezeket, ami szintúgy örvendetes hír a miniszterelnök férfiasságát illetően, mert annak idején, amikor vagyonosodási ügyekben még ő járt mindenféle vizsgálóbizottság elé, arról beszélt, hogy az a férfi, aki állja. Ma a magyar belpolitikában ez már nyilvánvalóan úgy módosul, hogy az a férfi, aki üt, ezért aztán Orbán egyre férfiasabbnak tűnik, aztán a végén jönnek majd a híres kokik is.

Osztogatja is hát az ütéseket rendesen, igaz, csak idehaza, mert minél nagyobb tempóra sarkallná a döntéshozókat. Azt mondja ugyanis, hogy „az eredményekből ma még csak különálló mozaikkockákat lehet látni, és sokak számára úgy tűnhet, nincs is köztük összefüggés. Ha nem hátrálunk meg, akkor egyszer csak elkezd összeállni a kép, és a végén ki fog kerekedni belőle egy erős és büszke ország.”

Ebből következően vannak eredménymozaik-kockák, amiket szépen össze kell majd illeszteni, hogy így adják majd ki a magyar puzzle-t, a darabkák összeillesztésénél majd fugáznak is, hogy minél simábbnak tűnjön ez az egész, és a végén összeáll majd az erős és büszke Magyarország képe.

Erős, mert nyilvánvalóan képes pofonokat osztogatni (hát még kokit!), és büszke, ha másra nem, hát arra mindenképpen, hogy erős. De mitől is erős egy ország? Persze, igen, elkerüli a görög szituációt, de ettől inkább csak túlélővé válik. Akkor talán inkább attól, hogy képes hitelfelvétel nélkül, magamagáért felelni, ami rendben is volna, ha nem tudná az ember, hogy a hitelt, akárkitől érkezzen, akár egyenesen Kínától vagy volt magánnyugdíjpénztártagoktól is, előbb-utóbb vissza kell fizetni.

Igen, igaz, erőteljesen lehet annak látszatát kelteni, hogy amit a leendő nyugdíjastól vesznek el, az neki nem is jár, mert nem az övé volt, vagy ha az övé is, hát a gonosz tőzsdések lenyúlták volna, majd az állam megvédi úgy, hogy lenyúlja, de Kína esetében ez a látszatkísérlet azért már meglehetősen kockázatos vállalkozásnak tűnne. Persze könnyebb úgy visszafizetni, hogy ha mindenki dolgozik, ennélfogva gyarapítja az államot, amely ettől aztán erőssé válik.

Ehhez munkahelyeket kell teremteni, ami azért nem annyira egyszerű feladat, ezért úgy lehet talán a leginkább megoldani, ha látszatmunkahelyeket teremtünk annak érdekében, hogy csökkentsük a jóléti kiadásokra fordított összeget. Kicsit nyakatekert ez így, viszont az erő az ott van! Biztosan visszaadja majd a munka becsületét, amikor egy családot szétszakítanak, hogy annak fejét elvigyék az ország másik felére, ahol a minimálbérnél kisebb összegért kubikoltatják, hogy aztán a nap hátralévő részében egy táborba zárják. Áh, dehogy korlátozzák majd a szabad mozgásában, mi szükség is volna rá, úgysem a településen állítják föl a tábort, nincs hová menni.

Nincs hová menni. Maradni kell.

Maradni kell, állni pofont, állni kokit. Egyszer csak, ahogy Orbán Viktor ígéri, összeáll majd a kép. Erőssé, büszkévé lesz az ország, a gyerek elmegy az egyházi iskolába (Isten nevét hiábavalóan a szádra ne vedd!), ahol szorgalmasan tanul, aztán fociedzésre (az MTK nevét szádra ne vedd, mert jön a Jobbik!), majd haza a szerető családhoz, ahol a mama éppen főz, a fazékban rotyog a leves, a másikban meg a csirkefarhát a kutyának, amely gondosan őrzi a veteményest (cigányok nevét nyugodtan a szádra veheted, nem lesz hiábavaló!), ahol a férj, a családfő, miután hazaérkezett a munkából, féltő szeretettel megtermeli az övéinek a mindennapi kiegészítőt, a krumplit, a hagymát, a paradicsomot; aki eddig segélyen élt, most verítékkel dolgozik a debreceni focistadionon, aki pedig eddig a bürokrácia terhei alatt próbálta valahogy elvezetgetni a vállalkozását, most buzgón szerzi be az újabb és újabb megrendeléseket, végül pedig így, együtt, hétvégenként mindannyian misére járunk, hogy – na jó, most aztán tényleg jöhet a királyi többes – jobb és tisztább emberek legyünk.

Akár jó is lehetne ez így. Akár lehetne élni így is. Miért is ne? Mégis: ebben az életben mintha lenne valamiféle renyheség. Valamiféle belenyugvás. Valamiféle megadás. A nem adunk semmit érzése. Az élünk, ahogy tudunk motívuma. Kicsit előrébb jutunk, persze szorgos munkával. Nincs ebben valódi nagyratörés, nincs benne se valódi erő, se valódi büszkeség. Nincs benne semmi, csak igen, az a kicsi renyheség, amely mintha távolról ismerős lenne: adnak néhány kokit, „leesik” egypár saller, összeáll a puzzle, aztán már jó is lesz minden.

Maradni kell, igen, állni pofont, kokit, mert Kövér László házelnök is megmondta, hogy „fokozott óvatosságra, alázatra és bizalmatlanságra inteném magunkat”. Óvatosság? Bizalmatlanság? Kövér valaha, amikor még volt bátorsága bízni, okos ember volt. Vérbeli fideszes – most már vannak tapasztalatai: talán érzi, hogy mindig jön valaki, aki nem sallert oszt, inkább nyitott tenyérrel mér ütést a tarkóra, amit jobb helyeken tockosnak hívnak, és ez a felfuvalkodott hólyagok számára többnyire kijózanító hatású.