Már az elején jelezzük: nem akarunk a kommunisták tőről metszett hibájába esni, így nem feltételezünk semmiféle politikai szálat, sőt el tudjuk képzelni, mekkora meglepetést okozhatott kormányzó körökben a hír, hogy gyerekek, a Szilvásyt bevitték, amit álmunkban se gondoltunk volna; majd a fiúk arcán átsuhanó riadalom, hogy jaj, csak nehogy mi legyünk a következők.

Szilvásy György korábbi titokminiszter bilincsben

Mi a magunk részéről még a demonstrációs vonalat is elvetnénk, mármint, hogy él úgy nagyjából egymillió hű pártszavazó az országban, aki szemében kizárólag rabláncra fűzött politikusok szüntelen vonulása igazolja egy kormány építőmunkáját; nincs ezzel semmi gond, sőt, ha egy háborút viselő tízmilliós országban csak egymillió embernek forog a szeme vérben, akkor az még egészen jó aránynak mondható.

Hanem azért érthetetlen az eljárás, mert a bilincset már a szocik alatt is használta a rendőrség, márpedig ami a szociknak jó volt, az eleve nem lehet jó a nemzetnek. Ennek jegyében látjuk napról-napra, hogy mindent átfestenek, átneveznek, letagadnak és megszüntetnek, már a mentőautó is sárga, csak a bilincs marad. Ha nem szükséges, akkor is; úgy látszik, az igazi rendszerváltást épp az mutatja, hogy miben nincs váltás.

Tavaly Geréb Ágnes pártsemlegesnek mondható bábaasszonyt vitték bilincsben a tárgyalásra, előtte pucérra vetkőztették, nehogy a beszélőről jövet becsempésszen valamit a cellájába, leginkább szülőszéket, vajúdó asszonyt.

Pár napja bundázó magyar futballistákat fogtak el, meg lehet nézni a világhálón: álmukban törtek rájuk, ott fekszenek egy szál gatyában a földön, egyszerre négy géppuska csöve mered rájuk, akárha partizánokat fogtak volna, a végén az egyiket fölemelik, nyakát átfogják, fejét hátrafeszítik, s mint zsákmányt mutatják büszkén a kamerának; bravúros akció, mestermunka.

Állítólag a kommandós nem tehet mást: akcióban nincs helye a kényeskedésnek, különösen háborúban.

Megjegyzem, a civil szférában sincs helye: rádiós és tévés kollégák mondják, hogy a napok óta zajló közmédiás autodafén egynémely humánerőforrás-felelős kifejezetten kéjjel, a jutasi őrmesterek szellemi fölényével sorakoztatja az erőforrásokat, ki maradhat, s ki lesz kirúgva; meg lehet nyugodni, e tekintetben is hosszú évtizedekre meg van alapozva a rendszer.

A törvényi alap már megvan hozzá, sőt, ha a parlament kicsit rákapcsol, akkor az ősszel remélhetőleg a római jognak írmagja se marad a törvénykezésben, helyébe átmenetileg nyilván Hammurapi törvénykönyve lép. Azért nem merem Kínát mondani egyből, mert a vezéri jelzésre hirtelen Kína-rajongóvá vált tábornak leginkább annyi ismerete van a kínai kultúráról, hogy régen a kínaiak nem adtak áfás számlát, ma viszont már adnak; ehhez képest Kósa Lajos megállapítása, hogy „Kína nem Európa”, valóságos történelemkönyv.

Az viszont nem kétséges, hogy az új testvér mintaként szolgálhatna az igazságszolgáltatásban is, főleg ami a hatalommal való visszaélést és a korrupciót illeti: a bűnösök keményen meglakolnak. Sajnos azonban épp ebből adódhatnak némi gondok a honi adaptáció során: a kínai ítélkezési gyakorlat szerint a magyar politikai elit és köreinek háromnegyede már nem volna életben.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa