Feszesre húzza a gyeplőt, sarkával pedig ütemesen rúgja a petőfibányai „lószanatórium” egyik legjámborabb lakójának bordaívét. (Egy hatéves budapesti kisfiú születésnapját ünneplik itt. Gergő ajándéka évek óta az, hogy barátaival meg azok szüleivel a Hatvantól néhány kilométerre fekvő tanyán lovagolhat, íjazhat, traktorozhat, korongozhat, vízipisztolyozhat. Aztán az árnyékban műanyag tányérból kanalazhatja a gyerekek kedvéért sosem csípős bográcsost.)

Most a hely gazdája, Rónai Attila a körkarám közepén áll, mintha hozzánk beszélne, akik kintről figyeljük a kevély lovast a jámbor herélten. – Érdekes, két perce milyen nyugodt volt még ez a ló – sziszegi Attila a dús bajsza és a vöröses szakálla közötti résen, ahonnan rendes hétköznapokon eltüntethetetlen a mosoly. – Bár – elmélkedik tovább, látszólag magában – idővel én is beidegesednék, ha valaki ok nélkül rugdalná az oldalamat.

A lovas nem reagál. Rettenetesen el van foglalva a helyes lábtartással meg a gyeplővel, és mintha az ütemet is számolná. – Ezek szerint a lovardában nem magyarázták el rendesen, hogy a sarok a lovas gázpedálja – harsogja Attila, de az utolsó érve is elszáll az akácfalombok között, a bográcsfüsttel. Báró egyre zavartabb. Már vágtázik, gyorsul, kényszeredetten bólint. Gazdájának arcába szökik a vér. – Miért bólogat a Báró? – kérdezek utána, ahogy elviharzik mellettem, kiront a karámból. – Csak nem akarja ledobni a srácot?

– Nekem jelez, hogy nem tetszik neki ez az egész. Ha engedném, hogy letegye az embert, a hátát emelné! – kiabál most már Rónai, pedig állítólag jobban viseli a konfliktusokat, mint néhány éve. Akkor még maga „szedte” volna le a fiatalembert Báróról.

– Felesleges ilyen durván bánnod vele – magyaráz egy perccel később, most már halkan, közelről a megrökönyödött lovasnak. – Ez az állat azt is megérzi, ha rászáll az oldalára egy légy. Hát még, ha valaki csizmával rúgja a bordáját. Ez nyilván nem a te hibád, hanem azé, akitől tanultál. Meg az egész rendszeré, hogy Magyarországon két évvel ezelőtt a lovagoltatást még sportszerkölcsönzői tevékenységként kellett feltüntetni az engedélyeken. Csak tudnám, mire vágunk úgy fel… Ló 50 millió éve él a Földön, ember meg csak 300 ezer óta – dörmögi, aztán odakiált egy ötéves forma kislánynak. – Gyere, Bori! És mielőtt sóvá dermedt anyjának bármi ellenvetésre jutna ideje, a szülinapi zsúrba érkezett kislány már odafent feszít, Báró hatalmas barna hátán, nyereg nélkül, terpeszülésben. –Mindig azt kell csinálnod, amit a bácsi mond. Rendben? – szól összevont szemöldökkel a gyerekhez, miközben a lépegető állat előtt sétál, csípőre tett kézzel. – Igen! – válaszolja a kislány, a helyzet komolyságának teljes tudatában.

– Akkor mosolyogj! – Nem kell több instrukció, Bori ragyog a lovon, az meg békésen térül-fordul, ahogy gazdája apró fejmozdulatokkal jobbra vagy balra fordulásra kéri. Csönd van, csapatmunka.

Báró nyilván a petőfibányai ménes egyik legjámborabbika. De mi van a többiekkel, akik a vágóhíd kapujából menekültek? – kérdezem Attila feleségét, Badics Beát. (Mindketten gyerekkoruktól „lovaznak”, kis kitérőkkel és nagyobb kanyarokkal tizennégy éves koruk óta együtt, de legalábbis párhuzamosan. Ezt a földet, egy korábbi szeméttelepet négy éve közösen vették.) – Most harmincnyolc lovunk van, és közülük csak három vagy négy nem vágóhídszökevény.

Miért dönt úgy egy lovas gazda: nincs jobb megoldás a mészárszéknél, erre rengeteg történetük van a petőfibányaiaknak. Az biztos, hogy többnyire azzal hívják fel őket: volna itt egy ló, viselkedészavaros. – Az elmúlt huszonnyolc évben körülbelül háromezer lóval volt dolgom, hárommal nem tudtam mit kezdeni. Közülük az egyiknek a jobb és a bal agyféltekéje között hiányzott az összeköttetés… – meséli Attila. – Egyébként könnyen rámondják egy lóra, hogy kezelhetetlen. Igaz, előtte tíz évre becsukják egy bokszba, gyakorlatilag magánzárkába, ahogy az embereknél a többszörös gyilkosokat szokás. Pedig a ló falkaállat. Nézd azt a szürkét! – mutat a lovász egy fiatal kancára, ahogy legelőjükre ballagunk. Három tucat állat közül csak ez néz fel, meg még egy másik. Megállapítják, hogy idegen jön, de azt is, hogy a falkavezérrel. Nincs veszély, lehet tovább legelni.

– Pillanatnyilag ezt a ménest tartom az egyetlen működő társadalmi rendszernek.Mindenki tudja a dolgát, tiszták a viszonyok. A bokszban tartott állatot folyamatos éberségre kényszerítik. Nincs, aki időnként átvegye tőle az „őrséget”. Csoda, hogy nyolc-tíz év alatt elfárad, és agresszív lesz? Ez az egyik jellemző eset, az aranykalitka. Gazdag ember lovat vesz, berakja a szuper istállójába, és csodálkozik, hogy nem kezes, amikor már a tizenkét éves kislánya is feszítőzablával meg sarkantyúval lovagolja. A másik társaságot „disznóólasoknak” hívjuk, talán nem kell magyarázni, honnan jönnek. Tudod, mi az a villatávolság? Amikor megkapsz egy lovat, és feltűnik, hogy olyan másfél méternél semmiképpen sem jön közelebb hozzád. Kábé ekkora a mezőgazdasági vállalkozó fesztávolsága a vasvillával együtt, amit időnként beledöf. De van olyan lakónk is, amelyiknél 150 méter ez a tisztes távol. Időbe telt, mire rájöttünk, hogy pont ilyen messzire lehet ellőni egy paint ball-lövedékkel. Az állat ilyen játékpályán élt. Sólyom vaskarikán járkált körbe-körbe búcsúkon. Szürkével egy huszár fickó bemutatózott, és az idióta a betonon fektette, nem a kétméterre lévő fűben. Ezt a szürke kancát pedig belehajszolták a versenyzésbe, csak, mert a szülei híres versenylovak.

Itt béke van. Ekkora tanyát, a lovagoltatást és a ménest persze nem tudná egyedül ellátni Attila és Bea. Barátaik és ismerőseik (hivatalosan a Petőfi bányai Lóbarát, Természetvédő és Hagyományőrző Közhasznú Egyesület tagjai) közül sokan kijárnak segíteni, és többen saját lóra is szert tettek már. Igaz, előfordul, hogy valaki nagy szürkére vágyik, és kis pejt kap helyette, elégedetlen arcot mégsem látni. A legelőről a tanya felé ballagva meglátunk egy fiatal szőke nőt, frissen fésült sörényű kancája fülébe suttog. Csak néhány hónapja az övé az állat. Most szokják egymást. – Felülni egy ló hátára, ez a benne rejlő lehetőségek mindöszsze tíz-húsz százaléka – győzköd Rónai. – A dunaharaszti téeszben, ahol nyolcévesen először találkoztam velük, ott dolgozott Balassa János bácsi. Az összes szabadidőmet mellette töltöttem, de alig emlékszem, hogy lóra ültünk volna. Etettük őket, csikókat szoktattunk, sétáltunk közöttük, csöndben voltunk.

Ehhez tartotta magát Attila a péceli állattenyésztő szakközépben, és később a lovardákban meg a versenyistállókban is: a munkahelyein. Ragaszkodott az elveihez a Hortobágyon, Bugacon, a Balatonon, a Kincsem Parkban és legutóbbi székhelyén, a közeli Horton is. Nyilván azért beszélgetünk most saját tanyáján: ennyi elvnek-tapasztalatnak épp, hogy elég a petőfibányai húsz hektár. Az pedig, hogy valaki lötyögő gúnyaként cipeli-e küldetését vagy azonos vele – nagyon egyszerűen tesztelhető: a valódi megszállott nem érti a „miért csinálod” kérdést. – Miért? – kérdez vissza Attila, és nevet, mint rendesen. Most kicsit zavarban. – Miért, Bejci? – passzolja át a kérdést az asszonynak, végül mégis megelőzi a válaszadásban: – Mert a világ szar.

Már világos, hogyan képes a legkezelhetetlenebbnek tartott, elcsigázott és „rámpafélős” állatot is felvarázsolni a teherautóra, hogy a tanyájára hozhassa. – Gyere fel Bütyök, mert jó lesz – ezt mondja neki. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez igaz.

Névjegy

RÓNAI ATTILA

1975. december 19-én született Budapesten, és csak egy dolgot akar: hogy a világ jobb hely legyen, amikor kiszáll belőle, mint amikor ide jött.