Álltak a sorban ott lent, a Magyar Rádió udvarán. Híres udvar, bőséggel vannak történelmi hagyományai, de azt is följegyzik valahol, ami tegnap történt. Ott álltak az udvarra szorult dolgozók, akiket egyesével hívtak be. Mindannyian ott voltak, mert senki nem tudta, mi vár rá. Ott állt az, aki folytathatta a munkát és ott az is, akivel már nem hosszabbítottak szerződést.

Rögzítsük: a médiatörvény nemzetközi fogadtatásától megriadt kormány szép nyugodtan megvárta, amíg Magyarország elbúcsúzik az EU-elnökségtől, megvárta Orbán Viktor ebbéli tisztségében tartott utolsó, kétes értékűre sikeredett föllépését, majd másnap megkezdte az aprítást, a közmédiában dolgozók módszeres, aprólékosan megtervezett kirúgását. Most több mint ötszázhetven emberről van szó.

Kollégáinkról. Sokuk idős, nyugdíj előtt álló ember. Vannak köztük Pulitzer-emlékdíjasok, nívódíjasok, ilyen-olyan díjasok, vannak köztük, akiknek soha a nevüket se hallottuk és olyanok is, akiknek a hangja meghitten ismerős.

Nem tudni, milyen alapon szelektáltak. Könnyű volna azt írni, hogy kiszámítható volt, de nem lenne igaz: ment mindenki, aki nem felel meg a korszellemnek. Persze jó volna sejteni, hogy vajon milyen is ma a közszolgálatban uralkodni hivatott korszellem. Ami ma látszik, az a kornak –meglehet – megfelel, de szellemnek nemigen nevezhető, ha csak az irgalmatlanság nem hordoz egyfajta szellemiséget. Gondosan megtervezték. Ott álltak az udvaron, kollégáink mindahányan.

Egyesével hívták be őket. Senki nem tudta, mi vár rá. (A szerk.)