A japán rendőrség és média figyelmébe a fiatalok által elkövetett csoportos öngyilkosságok 2004–2005-ben kerültek. Azokban az években tetőzött ugyanis a szigetországban az olyan öngyilkosságok száma, amelyek egymást korábban nem ismerő fiatal résztvevői az interneten szervezték meg cselekedetüket. Legtöbben közülük autóban, faszén elégetése során keletkező szén-monoxiddal, közösen vetettek véget életüknek (azóta más technikák terjedtek el). Annak ellenére, hogy az összes öngyilkosság kevesebb mint egy százalékát adták az úgynevezett „internetes csoportos öngyilkosságok”, a világháló szélesebb körben való elterjedésével egy időben a média is jelentős teret szentelt a jelenségnek. Kutatók úgy vélik, hogy ez láncreakcióként szolgált és további hasonló eseteket szült a magányos vagy depressziós húsz-harminc évesek körében. A rendőrség figyelmét is felkeltették az öngyilkossági szándékot megvitató, illetve a megvalósítás módozataival kapcsolatban tanácsot adó honlapok, és arra kötelezték az internetes szolgáltatókat, hogy adják ki a honlap üzemeltetőjének adatait.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Japánban a kormányzat és a társadalom jól kezelné az öngyilkosság kérdését. Minden tizenötödik percben valaki önkezével vet véget az életének – ezzel Japán élen jár a fejlett országok öngyilkossági statisztikáiban. Sokáig egyéni és nem társadalmi problémaként tekintettek az öngyilkosságra, és a japán kormány csak néhány éve kezdett nagyobb összegeket fordítani a prevencióra. A megvalósítás azonban továbbra is bürokratikus, és kevés az olyan szakember és intézmény, aki megfelelő segítséget nyújtana a depresszióban szenvedőknek vagy az arra rászorulóknak. Ennél is nagyobb probléma, hogy egyre több a magányos ember. A legutolsó statisztikák szerint az összes japán háztartás csaknem egyharmadában csak egy ember él.