Arról értekezik a publicista kolléga, hogy mennyire bátor ember Balsai István: úgy lett alkotmánybíró, ahogyan azzá válni már szégyen, ezután mindenesetre ott fog ülni csupa jeles professzor, nemzetközi hírű jogtudós között, s úgy kell tennie, mintha ő is valaki volna, szóval hogy tud-e így nyugodtan aludni.

Jelentem, nem tud. Biztos forrásból tudom, hogy az istenfélő Balsai alkotmánybírót kiveri a víz éjszakánként, lelkifurdalás gyötri, hogy nem a tudása, hanem a fogdmegmunkája jutalmaként lett alkotmánybíró. Ráadásul ehhez jön még a család. A fia épp most jelentette be Schmitt Pálnak, hogy visszaadja a havi háromszázezer forintos elnöki hivatali állást, kisebb irodába szeretne kerülni, s végigjárni a ranglétrát, sőt ha beindulnak majd a gigantikus méretű gát- és stadionépítések, az első vonalba kéri magát, az egyszerű emberek közé, csupán egy kikötése van, ne árulják el senkinek, hogy kinek a fia.

A hét közepén láttam a másik kedvencemet, Balog államtitkárt a tévében, a VOLT Fesztiválon ült egy sátorban a köztársasági elnökkel, ő is teljesen össze volt törve. Szintén nem tud rendesen aludni, két évvel ezelőtt még tibeti zászlóval rohangált fel s alá a városban, elítélve a szocialistákat, hogy a Kínával való üzletelést többre tartják a tibetiek szabadságánál, most meg, mint a kormány tagja, szótlanul tűrte, hogy tüntető tibetieket vegzáljanak hivatali s rendőri eszközökkel. Nem ezt tanulta ő az egyházi iskolában meg az orvosi egyetem mentálhigiénés kurzusán, ma már ott tart, hogy napról napra szégyenérzet marja, nem mer a családja szemébe se nézni, mit szólnak a gyermekei.

És sorban a többiek is, mert egyre többen mondják és teszik az ellenkezőjét annak, mint amit tegnap mondtak, következésképpen ha eljő az idő, és borul ez az egész, lesz nagy sírás-rívás, lelkifurdalózás, országos méretekben. Hogy jaj, nem így akartuk, meg hogy nem is gondoltuk komolyan, csak a körülmények kényszerítő ereje ugyebár, ez az, amitől féltem. Hogy jön vissza a kilencvenes évek eleje, s nekünk kell majd megint vigasztalni őket, sőt fölmenteni, hogy nem ők, hanem a kor volt ilyen, sokat ugrálni nem lehetett, otthon éhes gyerekszáj, rezsi, adósság várt, ki merte volna kockáztatni a pozícióját?

De jó, legyen. Balog államtitkár vagy bárki közülük, az asztalra csap, és azt mondja, ezt már nem vállalom, nekem fontosabb a becsületem, a méltóságom, és otthagyja az egészet. Akkor mi van? Akkor, barátaim, egy másik jön helyette, egy sokkal rosszabb, ismerjük ezt az érvet is jól, itt van még a fülünkben, „higgyétek el, nem magam miatt, értetek ragaszkodom a posztomhoz”; úgyhogy csak örüljünk Balog államtitkárnak és a többinek, hogy viszonylag olcsón megúsztuk.

Ezért teljesen fölösleges számon kérni tegnapi szavakat. Szerencsére azonban ebben is fejlődik a világ. A hét közepén egy jobbikos képviselő a Tom Lantos Intézet elleni kirohanásában azt találta mondani, hogy Amerika a halálbüntetés intézményével lábbal tiporja az alapvető emberi jogokat, miközben a pártja s ő maga is a halálbüntetés odaadó híve. Azóta ezen csámcsog és gúnyolódik az ország, közben nem veszi észre, hogy a képviselő merőben eltért a gyakorlattól: nem két év, netán két hónap elteltével mondott gyökeresen ellent önmagának, hanem már a megszólalása pillanatában, de olyan magától értetődő természetességgel, hogy amikor számon kérték rajta az ellentmondást, nem is értette, hogy miről beszélnek.

Ő már a jövő embere: soha nem lesznek álmatlan éjszakái.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa