Eutanázia Magyarországon
Gyerekként nem értettem, nagyanyám miért mondja mind gyakrabban, hogy meg szeretne halni. Halni akart, mert azt mondta, nem élet az övé. Hatvanévesen agyvérzést kapott, féloldala lebénult, képtelenné vált az önálló életvitelre. Tizenkét évet élt ilyen állapotban. Mi, akik ápoltuk, nem értettük, nem érthettük miért kívánja a halált. Ebben a helyzetben más a kívülálló és más az érintett szempontja. Más a kerekes széket tolóé és más az abban ülőé. A család és az egyén alig feloldható konfliktusa ez. Ki dönthet arról, hogy ebben a helyzetben mehet-e az, aki menni akar? Mi nem engedtük el. Elment, amikor lejárt az ideje, de utolsó éveiben nagyon gyakran mondta, hogy minden megélt nap számára jóval nagyobb kín, mint nyugalom.
„Tilos volt az osztályon kiejteni azt a szót, hogy halál, jóllehet, magas halálozási mutatójú betegségeket kezeltek, ezért gyakran bekövetkezett az elkerülhetetlen. Tilos volt tájékoztatni a beteget a kezelések esetleges halált okozó szövődményeiről. Nem tudtak mit kezdeni az orvosok az elmúlás tényével. Tilos volt nyilvánvalóan reménytelen metasztázisok esetén tájékoztatni a beteget arról, hogy folyamatos és végérvényes állapotromlásra számíthat, amelynek halál a vége” – foglalta össze a hazai gyógyítással kapcsolatos meghatározó élményeit a LAM orvostudományi folyóiratban Márkus Attila, aki talán éppen e benyomások miatt dolgozik külföldön. Márkus szerint, amikor kollégái látták, hogy romlik a beteg általános állapota, elkezdődött a morfinkezelés – olyan esetekben is, amikor a betegeknek nem voltak fájdalmaik. Az osztályon gyakran cserélődtek az orvosok és a nővérek, akik mintegy természetesnek vették, hogy morfintúladagolással rövidítik meg az életet.
Tudtak erről bármit is a betegek? Semmit, vagy annyit, hogy „adunk több fájdalomcsillapítót.” Amikor már kómában volt, nem kellett a szemébe nézni, az orvos rettegett is attól, hogy a tudatánál lévő beteggel kelljen kommunikálnia. A betegnek esélye sem volt arra, hogy végrendelkezzen, elbúcsúzzon a hozzátartozóitól, vagy rendezze hátrahagyott ügyeit.
Az élet a fogantatástól a halálig tart, amit Márkus Attila szerint joga van bárkinek végigélni. Sokak élete azonban ténylegesen, ha biológiailag nem is, csak a morfininjekcióig tartott. Az ilyen élet nem teljes élet.
A közleményre érkezett egyik hozzászólás szerint a bemutatott módszer az úgynevezett lassú eutanázia, ami szándékát tekintve nem különbözik lényegesen az aktív eutanázia más formáitól. Az eljárás morálisan, etikailag, jogilag, de a klinikum oldaláról is erősen támadható.
Az évente bekövetkező mintegy százezer hazai haláleset csaknem felénél döntő szerep jut az orvosi elhatározásoknak, amelyekről azonban lényegében semmi sem tudható. Az intenzíves orvosok általában egyedül jutnak döntésre, kevésbé veszik figyelembe a cselekvőképes betegek, a hozzátartozók, az ápolószemélyzet véleményét. De vajon ennyi vélemény megismerése után lehetne-e bármiről is dönteni?
„Csábító mások életéről ítéletet mondani. Még inkább mások haláláról. Izgalmas a halált elméletekbe öltöztetni, főleg, ha a máséról van szó. Jogtudomány, medicina, teológia mindenre ízlés szerint kínál lehetőségeket. A haldokló egyszerre nyomorult és szent. Egyszerre kell lehajolnunk és felemelkednünk hozzá. Részesülni a szentségből és kivinni az ágytálat”, írja a Párbeszéd a halálról – eutanázia a jogrend peremén címmel megjelent kötet előszavában Filó Mihály, a kötet szerkesztője. Szerinte a természettudományok és az orvostudomány robbanásszerű, a laikus számára szinte beláthatatlan fejlődése újra és újra olyan szituációkba sodorja az egyént, amelyekben a „helyes” döntéshez már nem támaszkodhat a tradicionális elvekre. A „jó halál”, azaz az eutanázia a posztmodern társadalom egyik legnehezebben megoldható morális és jogi problémája. Filó Mihály szerint ebben a nagy dilemmában a leginkább izgató talány rejtőzik: az elmúlás rejtélye. Az életvégi döntések horizontja napjainkban már aligha fogható át egy-egy tudományág elkülönülő nézőpontjából, egyetlen diszciplína sem formálhat kizárólagos jogot a „kegyes halál” értelmezésére.
Az életfenntartó ellátások visszautasítása és az ebben való közreműködés a passzív eutanázia, az öngyilkosságban való aktív segítségnyújtás az aktív eutanázia. Csakhogy: a laikusok számára egy életfenntartó gyógyszer be nem adása, illetve egy halálos gyógyszer beadása között elmosódhat a határvonal, jogi szempontból azonban nem. A legtöbb országban a betegének halálához aktívan hozzájáruló orvos az öngyilkosságban való közreműködés miatt büntetőjogi felelősséget visel. Ahogy Magyarországon is kizárólag a kezelés elutasítását, azaz a passzív eutanáziát engedélyezik. A hatályos törvény lehetőséget ad arra, hogy egy bonyolult procedúrát követően a gyógyíthatatlan beteg akár életfenntartó, vagy életmentő kezelést is visszautasítson, élő végrendeletet alkosson, vagy helyettes döntéshozót bízzon meg. De a realitás más.
A magyar eutanáziavita egyik sajátossága, hogy a betegjogok kodifikálásával Európát megelőző, új törvényi szabályozás megteremtette a szükséges elvi fundamentumot, azonban elmaradt – az ideológiai polémiákon túl – a pragmatikus és dogmatikai szempontok kölcsönös ütköztetése, amely élettel tölthette volna meg az elvi kereteket. Alig állnak rendelkezésre olyan átfogó, empirikus felmérések, amelyek alapján képet formálhatnánk az életvégi döntések betegágy melletti valóságáról. A témakörrel foglalkozó kutatók – elsősorban a tudományos infrastruktúra hiányosságai miatt – egymástól többnyire elszigetelten dolgoznak, és az egyes tudományterületek határai gyakran áthághatatlannak bizonyultak.
A pécsi egyetemen dolgozó Jakab Tibor például egyre gyakrabban hallja orvosoktól, hogy passzív eutanáziát hajtottak végre, mert intézetük katasztrofális anyagi helyzete miatt nem állt rendelkezésre ilyen-olyan eszköz, amivel betegük életét jó eséllyel megmenthették volna. Természetesen az ilyen helyzetekben történt nem cselekvés nem azonosítható a legtágabb értelemben vett eutanáziával sem. Ebben a helyzetben a beteg olyan betegségbe, sérülésbe hal bele, amire van kezelés, de az nem érhető el akkor és ott, amikor és ahol szükséges lenne.
Jakab Tibor meggyőződése, hogy az orvosi gyakorlatban nincs passzív eutanázia és nem is lehet. Ha egy gyógyíthatatlan betegnek az orvosok nem tudnak felajánlani hasznos kezelést, illetve a folyamatban lévő eljárások orvosi értelemben haszontalanokká válnak és beszüntetik azokat, akkor nem passzív eutanáziát gyakorolnak, hanem tudomásul veszik, hogy elfogytak eszközeik, elérték az orvostudomány határát.
„A kilátástalan állapotban lévő, végstádiumú beteg leértékelődik. Aki végigharcolja az onkoterápiás kezelés minden elképzelhető lépcsőfokát, az elviselhetetlen szenvedéssel visszavonhatatlanul magára marad. Ebben az utolsó harcban senkitől sem kaphatnak segítséget?” – kérdezi a kötet egyik szerzője, Matkó Ida aneszteziológus szakorvos. Saját, több évtizedes gyakorlatából tudja, hogy az orvosok között csaknem általános a felfogás, hogy az élet meghosszabbítására nem kell mindenáron törekedni, ha a páciens betegsége végstádiumban van. A passzív eutanázia mindennapos a hazai gyakorlatban, de az aktív eutanáziának azonosított esetek sem ritkák. Jelentős ellentét feszül a hangoztatott elvek és a gyakorlat között. Matkó Ida szavaival „háború sajátos hadszíntéren.”
És mi a szerepe az egyházaknak? Orosz Gábor Viktor evangélikus lelkész szerint a keresztény hagyomány egyértelműen elutasítja az orvosilag asszisztált öngyilkosságot. Hangsúlyozza azonban a haldokló beteg fájdalmainak csillapítását, a beteg imádságos és szerető kísérését élete utolsó szakaszában. „Aligha kérdéses, hogy előbb-utóbb mindannyian eljutunk az élet végéhez” – figyelmeztet egyik korábbi írásában Blasszauer Béla.
Antal Zsuzsa egy ausztriai baleset következtében mind a négy végtagjára megbénult. Olyan fokú kiszolgáltatottságot él meg nap mint nap, mint kevesen. Ott ült a sajtótájékoztatón. Kerekes székben. Vékony kezei mozdulatlanul a karfán pihentek. Figyelt, majd nyilatkozott. Elmondta, leírta, hogy mit él meg. Nem tagadja, hogy az elmúlás gyakorta foglalkoztatja. „Ha már bekövetkezne a józan ítélőképesség hiánya, akkor úgyis az egészségügy és a jog kényszerpályáján halad az élet csúf maradéka. Hallatlan terheket róva szeretteinkre. Ettől biztosan szeretnék mindenkit megkímélni. Ezt elkerülendő csak a kegyes halálhoz való jog lehet megoldás. De ki, hogyan és mikor szerezheti ezt meg? Ki és hogyan kezelheti, hogy ne egy biankó, bármikor zsarolási eszközként használható legyen?” – kérdezi a saját tapasztalatai alapján. Antal Zsuzsa hiszi, hogy úgy is el lehet menni ebből a világból, hogy az békével töltse el a maradókat és a távozót is. Ezt a békét azonban nagyon nehezen találjuk meg. Mi húsz év távlatából sem tudjuk, hogy mindent jól tettünk-e annak idején.
