A rendszerváltás idején a Fidesz az 1947-es választási rendszert alapul véve tisztán listás választásokat követelt. A párt vezetői tudták, hogy a generációs szervezetnek egyéni körzetekben kevés esélye van, mert sok helyen nem ismerik, ezért csak a listás rendszer hozhat nekik eredményt, amellyel össze tudják gyűjeni a szétszórt szavazatokat. Végül azonban belátták, hogy egy pusztán listás szisztémában a „történelmi pártok” iránti nosztalgia kitakarhatja az új tömörüléseket, így mégiscsak támogatták, hogy a mandátumok felét egyéni körzetben osszák szét, és csak a másik felét listán. Ebből is látható, hogy a pártok választási rendszerhez való viszonyát saját érdekük határozza meg.

Így van most is. A kétharmados többség világossá tette – udvariatlanul, még a többpárti tárgyalások előtt –, hogy vegyes rendszert akar, azaz egyéni és listás mandátumokat egyaránt. Erről nem nyit vitát. Pedig azMSZP most épp a Fidesz rendszerváltáskori álláspontját képviseli: tudván, hogy egyéniben kevesebb az esélye, tiszta listás voksolást favorizál. A végleges rendszer kialakításában vélhetően az dönt, hogy a Fidesz–KDNP miként tudja megnehezíteni a következő választásokra nézve is azt, hogy bárki kétharmadot szerezzen.

Az új szisztéma korrekt felállításához azonban számos más elvi kérdés megválaszolására is szükség van. Ilyen a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok szavazati jogának kérdése. Szijjártó Péter 2006 márciusában még azt mondta: „a határon túliak nem kérnek választójogot, ezért a Fidesz sem kívánja ezt biztosítani számukra”, Martonyi János ugyanekkor úgy fogalmazott: „soha nem kapcsoltuk össze a magyar állampolgárság kérdését a választójog ügyével, a két dolog nem is kezelhető együtt”. Ahogyan azt is csak a történelmi hűség kedvéért kell megjegyezni, hogy Répássy Róbert tavaly májusban határozottan állította, hogy a Fidesz elképzeléseiben „nem szerepel, hogy a kettős állampolgárság mellé szavazati jogot is adjon”, Martonyi János világossá tette: „a határon túli magyarok egyéni kérelem alapján kapnak magyar állampolgárságot, s ez nem fog magyarországi választójoggal járni”. Semjén Zsolt kormányfő-helyettes tavaly júniusban állt be a sorba, amikor kijelentette, ahhoz, hogy valakinek teljes szavazati joga legyen, „magyarországi lakcímmel kell rendelkeznie”. Mindennek az ellenkezője történik.

A kormány ugyanis most már azzal érvel, hogy nem lehetnek A vagy B kategóriás állampolgárok. Mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg a választási rendszerben is. Csakhogy: egy Magyarországon élő polgár két voksot adhat le négyévente: egyet egyéniben, egyet listán. Kérdés, hogy egy Ausztráliában, Peruban vagy a Vajdaságban élő magyar állampolgár hogyan tud egyéni jelöltre szavazni saját lakcím nélkül. Melyik körzet jelöltjei közül választhatna? Ha pedig csak listás voksolási lehetőséget adnak számukra, ahogyan ez valószínű, azzal éppen hogy kategorizáljuk a polgárokat. Hiszen aki itt lakik, kétszer olyan erejű szavazó, mint aki nem.

Fel sem merül a Fideszben a korrupció melegágyaként ismert ajánlócédula-rendszer átgondolása, a hatályos külhoni szavazási mód alkotmányellenessége, vagy az, hogy mire valók még az egyéni körzetben megválasztott – a hagyomány szerint „ügyeket kijáró” – képviselők, ha a Házban már köti őket a frakciófegyelem, és az új szisztémában olyan méretű körzeteket kapnak majd, amit képtelenség érdemben képviselni.

És mit tud majd kezdeni a Fidesz–KDNP azokkal a jelenlegi képviselőivel, akik a majd felére csökkentett létszám miatt a következő ciklusban nem szerezhetnek mandátumot? Talán már elkezdték a kategorizálást: A kategória: újrázhat, B kategória: köszönjük a részvételt.

A szavazólapok türelme végtelen