A magyar grépfrút
De szociális programmal kormányra jutva aszociális forradalmat kirobbantani – ez bizony politikai innováció a javából. Kormányunk tehát innovatív, ha úgy tetszik: forradalmi, „munkásellenzéke” viszont csak mostanában kezd felnőni a kihíváshoz.
Az elmúlt hónapok, és különösen a június 16-i dupla évforduló eseményeit mérlegre téve úgy tűnik: az új helyzetre a munkavállalói érdekek őrei a maguk módján végre adekvát módon reagálnak. Logikus lépésnek tűnik az eddigi szövetségi rendszereken (konföderációkon) átnyúló alkalmi szövetségek megkötése éppúgy, mint új, eddig egyik politikai oldal által sem kompromittált szerveződések létrehozása, illetve azoknak a szervezeteknek az előtérbe kerülése, amelyek a múltban még nem kényszerültek arcvesztést eredményező kompromisszumokra. (Tanulságos megfigyelni a két vasúti szakszervezet, a VDSZSZ és a Mozdonyvezetők Szakszervezete – felülnézetből: a Liga és az Autonómok – magatartását.
Az előbbi – a Fidesz-féle szociális népszavazás egyik főszereplője – igyekszik társutasnak mutatkozni, az utóbbi (az elmúlt két évtized legvisszafogottabb, már-már arisztokratikus tömegközlekedési szakszervezete) viszont önmagához képest radikális eszközhöz nyúl, együtt lép fel a rendvédelmisekkel. Hogy melyik méri fel jól a helyzetet, azt nem a sajtó dolga eldönteni, az viszont bizonyos, hogy a vasút világában nincsenek ennyire eltérő érdekek, és mára már az egyes vasutas érdekvédelmi szervezetek szakmához kötöttsége is a múlté. (Az alkuerejük pedig nyilván valóan a mozdonyvezetőknek nagyobb: ritkán ütnek, de olyankor nagyot.) Jelenleg azok egy része is a kormány ellen szervezkedik (az orvosok mellett a rendvédelmieket és a pedagógusokat bátran idesorolhatjuk), akik eleinte erős bizalommal fordultak az új hatalom felé. A pakliban most mindenképpen benne van a szakszervezeti mozgalom átsrukturálódásának, és az egész civil oldal reinkarnálódásának az esélye is.
A pártrendszer esetében pedig ez már jóval több egyszerű esélynél. Ha a Fidesz jelzők nélküli kapitalizmust akar, számolnia kell azzal, hogy abban a gazdasági rendszerben a kereslet előbb-utóbb megteremti a maga kínálatát: amennyiben a kormány a munkaalapú társadalmat a munkavállalók kárára képzeli el felépíteni, a leghatékonyabb evolúciós tényező, a szelekció (osztályharcosabb megfogalmazásban: a létért való küzdelem) előbb-utóbb ki fogja termelni azokat a szervezeteket, amelyek éreztetni tudják majd vele, hogy meddig terjed a hatásköre.
A jelzőtlen kapitalizmus erős akarása –valójában ez a Fidesz (ki tudja hányadik) gazdaságpolitikai fordulatának lényege. A rövidebb emlékezetűek kedvéért, akik számára mindig a legutóbb hallott Orbánmondás jelenti a Fidesz politikáját, szögezzük le: a kormánypárt a kormányzás lehetőségét talán nem, a kétharmadot azonban még bizonyosan a szociális programjának köszönhette. (Akik egy évvel ezelőtt még őszintén hitték és hirdették, hogy „nincs szükség megszorításokra” és az államadósság kinőhető, mára viszont abban hisznek, hogy az adósság a legfőbb ellenség, és ebben a háborúban minden eszköz megengedett, azok Orbán Viktor ajánlásával valószínűleg az örökmozgót is gondolkodás nélkül megvennék – ez a cikk nem nekik szól.) „Az alkotmányunk a rendszerváltoztatás céljaként fogalmazza meg a szociális piacgazdaság megvalósítását. Ezért a szociális biztonságot, az esélyek kiegyenlítését, az egymás iránti megbecsülést és elköteleződést közös alapértékeknek tekintjük.” Az idézet a Fidesz 2010-es választási programjából való, és ugyanez a program mondta azt is (az előző kormányról): „Egymással szembeállította a leszakadó középrétegeket és a mélynyomorban élőket. Folyamatosan változó szabályokkal, bizonytalan támogatásokkal, igazgatási káosszal teljesen kiszámíthatatlanná tette az egyéni, a családi jövőt ott, ahol a kiszámíthatóságra a legnagyobb szükség lenne.” Kicsivel később pedig: „A legszegényebbek közvetlen támogatására az állam jelenleg (2010-ben) is csupán a költségvetés kiadásainak egy százalékát költi el. A bevezetett újítások (Út a munkába) és reformok (családtámogatások és nyugdíjak visszafaragása) a legszegényebbeket sújtják legkeményebben.” A dokumentumból éppen csak az hiányzik, hogy ha hatalomra kerülnek, ők majd abból a bizonyos egy százalékból is jócskán lefaragnak, és amit az alul lévőktől elvontak, azt odaadják a felső egymilliónak.
És még valami nincs ott a szövegben, ami a kormányzati gyakorlatban ma visszaköszön: a munkavállalói érdekek teljes negligálása. A kormány szemmel láthatóan azon dolgozik, hogy minden olyan érdekartikulációs fórumot eljelentéktelenítsen, amely a kabinettel szemben fogalmazhat meg legitim csoportédekeket. A leglátványosabb példa erre az Országos Érdekegyeztetési Tanács eltüntetése: a klasszikus tripartit testület – amely a kapitalizmusban kikerülhetetlen munka-tőke érdekellentét kezelésére hivatott a kormány által moderált alkufolyamatok útján – megszűnik, és ami a helyébe lép, annakmár semmi köze nem lesz a valódi érdekegyeztetéshez. A kormány elegánsan kivonul a csetepatéból, viszont teljes jogú játékosként odaengedi a porondra az egyházakat és „a tudományt”, vagyis két olyan szereplőt, akiknek legfeljebb a munkaadói oldalon lehetne helyük, a foglalkoztatási súlyuknak megfelelő marginális szerepkörben. Ezzel a mozdulattal a rendszerváltás óta létező, méretüknél fogva érzékelhető erő felmutatására képes szakszervezeti konföderációk lába alól is kirántják a szőnyeget (semmiféle különbséget nem téve a jobb- és a balfelé húzó konglomerátumok között). A lényeg láthatóan az, hogy ne legyen szervezett „népakarat” a kormányzati törekvésekkel szemben – a politikai szimpátiák ehhez képest másodlagosak.
Ha nem a bőrünkre menne a játék, azt is mondhatnánk: vicces, ahogyan a kormány a saját érveibe gabalyodik. Amikor a népszavazási kezdeményezések lesöprését kell megmagyarázni, akkor „az emberek” a választott képviselőik kezébe teszik le a döntést (mármint a kormány szerint). Amikor a szintén választott képviselőkből álló szakszervezeteket kell eltakarítani az útból, akkor a kabinet „az emberekhez” fordul, és a népet hozza döntési helyzetbe a tréfásan szociális konzultációnak nevezett tömegmanipulációs kísérlettel. Az eredmény borítékolhatóan az lesz, hogy a virtuális népet lehet majd szembeállítani a nagyon is valóságos felhatalmazású szakszervezetekkel – ez az a megosztó és szembefordító technika, amelynek a működtetésére az elmúlt egy évben annyi példát láttunk. Holott ez egy klasszikus munka-tőke, illetve alul-felül érdekharc, ahol a frontvonalak egyáltalán nem ott húzódnak, ahová azokat a kormány a pillanatnyi érdekeinek megfelelően fölfesteni szeretné. A valódi törésvonalat maga a miniszterelnök jelölte ki, az államadósság elleni háború meghirdetésével. Itt azonban célszerű egy rövid kitérőt tenni, megkeresve azt a pontot, ahol az édes narancs lejárt szavatosságú grépfrúttá változott.
A Fidesz valóban a piacgazdaság szocializálásának ígéretével nyert kétharmadot (a tétel nemcsak a választási programban, hanem Matolcsy György 2008-as programadó tanulmányában is központi helyen szerepel), a felhatalmazás erre szólt. Minden olyan lépés, amelyet azóta a magyar kapitalizmus aszociális átalakítása irányába tettek, szükségképpen illegitim, még akkor is, ha utólag alátolják a szociális konzultációt. Az immár sokadszor elveket és irányt váltó Orbán Viktort minden bizonnyal Barroso dolgozószobájában érte a megvilágosodás, ott vált szociális forradalmárból az adósságmentesség apostolává (szemtanúk szerint úgy is nézett ki, mint Saulus a damaszkuszi út porában: sápadt volt, remegett, és nehezen talált vissza a valóságba). Ott lett nyilvánvalóvá számára, hogy az adósság kinövése nem reális opció, mert nincs, aki finanszírozná. Ez aligha lehetett kisebb sokk, mint Gyurcsányé (már a 2006-os választások után, de még Őszöd előtt), a recept azonban kétségkívül más: bársonyosnak hívott, valójában inkább elalibizett reformok helyett sokkterápia – amihez a legkevésbé épp a munkavállalói érdekképviseletek hiányoznak.
És éppen itt van az a fentebb jelzett, nagyon egyértelmű frontvonal: az adósság elleni háborút nem lehet a munkavállalókkal és az inaktívakkal szövetségben megvívni. Románia 1981–89 között harcolta meg a maga hasonló háborúját – az eredményekről a miniszterelnöknek érdemes lenne megkérdeznie kulturális államtitkárát, az erdélyi Szőcs Gézát. Az ország 9 év alatt visszafizette ugyan a devizaadósságot, de a tágabban értelmezett szociális szféra (egészségügy, oktatás, kultúra, tömegközlekedés, jóléti infrastruktúra) mellett végül az ipar és a mezőgazdaság is belerokkant, az életminőség (egészségügyi mutatók, élettartam, gyermekhalandóság) drámaian romlott, és (legalább) egy generáció jövőjét, életesélyeit feláldozták Ceausescu függetlenségi álmáért. A román példa azért is figyelemre méltó, mert megmutatta, hogy ezt a fajta adósságmentő igyekezetet a nyugati világ konzervatívjai kifejezetten lájkolják: a rezsim nemcsak az emberi jogok iránti tüntető érdektelenséget és előnyös lej–dollár árfolyamot kapott a hitelezőitől, hanem például továbbértékesíthető nyugati atomtechnológiát is, amivel akkoriban csak nagyon kevesen büszkélkedhettek a béketáborban. Ez utóbbi szempont vélhetően az Orbán-adminisztráció fejében is ott van: látható magabiztosságot merítenek abból a megalapozott feltételezésből, hogy amíg jó adósok vagyunk, és nem szorulunk az EU pénzügyi gyámkodására, addig szinte bármit bűvészkedhetnek az alkotmánnyal, a médiatörvénnyel vagy épp a szakszervezeti jogosítványokkal, munkálkodásuknak ez a része odakint a kutyát sem érdekli. Az államadósság leküzdésének prioritássá emelése a gyakorlatban az állami bevételek maximalizálását és a kiadások minimalizálását jelenti, vagyis fogalmilag sem fér össze a szociális piacgazdaság építésével. Azt viszont megmagyarázza, hogy miért bukkant fel a „keleti szél” (egyébként éppen az imént említett pálfordulással egy időben) az Orbán-szótárban: az újabban csodált keleti országokban a munkásosztálynak munka van és kuss, szociális és környezeti jogok nélkül, a társadalmi haladás legfőbb motivációját pedig az a vágy jelenti, amellyel a „dolgozó tömegek” szeretnének kitörni a jogfosztott, de teherviselésre kötelezett osztály kötelékéből.
Maga a magyar „adósságháború” közelebbről nézve nemcsak ezért kiált bohócügyi államtitkár után. Hanem egyrészt azért is, mert ez olyan harc, aminek csak előre kijelölt vesztesei vannak (a felső középosztály alatti rétegek, illetve az átmenetileg szintén nagy hatékonysággal kizsákmányolható környezeti és természeti értékek „személyében”), eredményei viszont csak formailag mutatkoznak. Másrészt pedig azért, mert maga a cél, vagyis az adósságcsökkentés a kormányt sokkal kevésbé érdekli, mint az alul lévők megfegyelmezésének és a társadalom „osztályosításának” lehetősége (a Mol-részvények visszavásárlása a háború hevében is elfogadhatóvá tette az IMF-kölcsön elköltését, és egyelőre úgy tűnik, a paksi atomerőmű-építésre is fel lehet venni újabb 3-4 ezer milliárdot anélkül, hogy a retorikai harc nevetségessé válna.)
Az osztályküzdelem jelenleg az osztályok kijelölésénél, vagyis az elején tart, a felek – beleértve a szakszervezeteket is – a saját pozíciójukat, megszólalási lehetőségeiket és politikai szövetségeseiket keresgélik. Aki nem talál, vagy rosszul választ, gyorsan eltűnhet a süllyesztőben. És ez odafönt is igaz: amelyik párt nem tudja ki- vagy újraépíteni a kapcsolatait az érdekkéviseletekkel, netán tartósan beragad az éleződő konfliktus ellenoldalán, az aligha álmodhat többségről a következő választáson. Tetszik vagy sem: a munkavállalói oldal népesebb, mint a felső középosztállyal kiegészülő hatalmi és tulajdonosi elit.
Ennek belátásához azonban először is tudatosítani kell, hogy mi is történt velü(n)k: röviden annyi, hogy röpke 12 hónap alatt a Fidesz gondosan összehegesztett, minden fül számára kedvesnek szánt jólétiállam-víziója az összes fontos elemében az ellenkezőjére fordult. A szociális Kánaántól az ókonzervatív Damaszkuszig tartó út mindössze egy évig tartott – sajnos közben észrevétlenül elhaladtunk az Éden mellett.
