A nemzet olyan, mint alkotó tagjai. Van benne szeretetre méltó, tisztelhető, magasztos, de van szégyenteljes, felejtésre méltó, letagadni vágyott vonása is. A valóságos nemzet emberi: csodálatos és esendő. A lelkünkben élő nemzet portréját csak meleg színekkel festik: pirossal, sárgával, zölddel. A portré nem azt mutatja, hogy milyenek vagyunk, hanem azt, hogy milyennek szeretnénk látni, láttatni önmagunkat.

A nemzeti öntudat hordozója az egész nemzeti közösség, aktív formálója viszont csak egy szűkebb kör. Azok a férfiak és nők, akik tudatosan megélt racionális felelősséggel és/vagy mélyen megélt érzelemmel kötődnek nemzetükhöz: a múlthoz, a jelenhez, a jövőhöz. Őket hívom a nemzet elitjének.

A nemzet elitje nem diplomás emberek sokasága, nem feltétlenül értelmiségiek. Vannak közöttük kétkezi munkások, ilyen-olyan szakemberek, fiatalok és idősek. Egy dolog köti őket össze: személyes identitásuknak fontos, aktív eleme a nemzeti közösséghez való tartozásuk megélése.

A rendszerváltozás és a kettészakadt nemzeti elit

A magyar nemzeti elit a rendszerváltáskor rendelkezett egy közös vonással: hittek a demokratikus átalakulás,a rendszerváltozás nemzetet felemelő, pozitív történelmi erejében és szerepé ben, a jogállamban, a parlamentarizmusban, a szociális piacgazdaságban, az európai perspektívában. Az ország meghasonlása akkor következett be, amikor a nemzeti elit végletesen kettészakadt, és két önálló, ellenséges csoportra esett szét. Az önmagát jobboldalinak tekintő politikai közösség elvesztette hitét a rendszerváltozás pozitív történelmi szerepében, a jogállamban, a parlamentáris demokráciában, a szociális piacgazdaságban, az európai együttműködésben. Ezzel elveszett a nemzeti elit belső kohézióját biztosító integrációs erő, előbb a nemzeti elit, majd az egész nemzet két egymással szemben álló táborra szakadt.

Miért következett ez be? Azért, mert rossz emberek gyülekeznek a jobboldalon? Nem. Azért, mert az egész jobboldal régimódi nacionalista lett? Nem. Bár mi tagadás, jobboldali polgártársainkról azt gondolom: szívesebben keresik és találják meg a nemzet nagyságának hordozóját a heroizált múltban, mint mernének velünk közösen új, demokratikus európai nemzeteszményt építeni. A régi bibói átok ül rajtunk: vagy veszik a történelmi nemzet helyreállításának esélye, de betagozódunk az európai demokráciákba, vagy zárójelbe tesszük a demokratikus, európai eszményeket annak érdekében, hogy visszaépítsük a keresztény vérnemzeti Magyarországot. A baloldal és a liberálisok az előbbi, a jobboldal az utóbbi történelmi utat kívánja választani. A polgári Magyarország néz farkasszemet a nemzeti Magyarországgal. Egyelőre nem látszik kompromisszum.

Pedig a rendszerváltozás mást ígért. Azt, hogy feloldható lesz a „haza vagy haladás” konfliktusa. De nem így történt. Nem így, mert a rendszerváltozás kétszeresen is csalódást okozott. Először is magyarázatot kíván, hogy miért van nekünk, magyaroknak sokkal rosszabb véleményünk a rendszerváltozásról, mint a szlovákoknak, a lengyeleknek, a cseheknek, a románoknak vagy akár a bolgároknak. Szerintem azért, mert Magyarországon elmaradt a rendszerváltozás katarzisa, mely mélyen bevéste volna milliók lelkébe, hogy a szabadság, a demokrácia fantasztikus dolog, és az előzőekkel járó piacgazdaság minden megpróbáltatás ellenére nem nagy ár mindezért. A közép-európai rendszerváltozás szabadságot hozott, de bizonytalanságot eredményezett. A mi szabadság/bizonytalanság mérlegünk a más, régióbeli országokétól elté rően alakult. Kádár rendszere ugyanis a nyolcvanas években a hétköznapi emberek sokasága számára elfogadható szabadságot biztosított: viszonylag szabadon lehetett utazni, nézhettük az osztrák tévét, a boltok tele voltak áruval. A gmk-k (ha még emlékszik rá valaki?) mozgósították a kihasználatlan vállalkozói kedvet, Kaposváron például tombolt a színház rendszerlazító szabadsága, az emberek százezrei jártak a Balatonra, építették szerény vidéki házaikat, kijártak háztáji vagy városszéli kertjükbe. Viszonylagos biztonságban, korlátozott, de élhető szabadságban és a gyarapodás reményében éltek szüleink, nagyszüleink. Ezért a rendszerváltozás beköszöntekor az átlagos magyar választó keveset érzett a megélhető szabadság felszabadító élményéből, annál többet az új rendszer által teremtett bizonytalanságból. Küzdeni kell lakásért, munkahelyért, bejelentett bérért, beszállítói státusért és még ezer dologért. Ezért sokak szemében negatív a rendszerváltozás egyenlege. (Az elmaradt katarzis helyett ajánlja a mostani kormány a fülkeforradalom új rendszerváltó élményét, de ez egy másik történet.)

A választók csalódtak az elmúlt húsz év kormányaiban, köztük a mi kormányunkban is. Értem a választókat. Nem keresek mentséget. De szeretném, ha értenék: mi, politikusok érezzük, hogy a választók – éppen az előbbiekben leírtak miatt – csalódottak, amikor összevetik a rendszerváltozás szabadságnyereségét a hétköznapi biztonság veszteségével. És mivel a szabadságélményt nem tudjuk növelni, ezért a legegyszerűbbmódon megpróbáljuk növelni a biztonság érzését: a baloldal több állami gondoskodást ígér, több pénzt ad, a jobboldal a nagyobb rend biztonságnövelő erejében hisz. Így Kádár puha diktatúrájából puha demokrácia (most ennél rosszabb: önkényuralom), érett és felelős piacgazdaság helyett ügyeskedő világ, a szocialisták pénzosztó állama vagy a jobboldal államosító, kegyosztó, lekenyerező kormánya lesz. Itt tartunk. Újra írom: nem az elmúlt időszakok kormányainak – köztük saját kormányaim számára – keresek felmentést. Nem magyarázkodni szeretnék. De muszáj látni: a kormánypolitikák torzulása mögött ott van az új magyar demokráciával, a szociális piacgazdasággal kapcsolatos választói elvárások torzulása is. Mi, politikusok pedig nem vagyunk elég karakánok, hogy őszintén szembenézzünk ezzel, és megpróbáljunk kitörni ebből az ördögi körből. (Őszöd deformálódott kísérlete most nem fontos.)

A hagyományos és a polgári baloldal

A Magyar Szocialista Párt, nagyon helyesen, a rendszerváltók oldalán maradt. Mi nem akarunk új rendszerváltozást. Szerintünk 1989–1990 a magyar történelem egyik legnagyszerűbb fordulata. De a párt jelentős része nem tud szabadulni a kádári nosztalgiától, képtelen világosan választ adni arra, hogy miben áll baloldalisága a piacgazdaság körülményei között. Az állampárti múlt egyik legletaglózóbb következménye, hogy a párt társadalmi osztály- és rétegkategóriákban gondolkodik, nem érti, hogy ezzel a képlettel ma már semmi sem magyarázható. Mit jelent az a szöveg, hogy az MSZP „az elesettek, a munkájukból élő dolgozók, az alkalmazottak, a nyugdíjasok, a kis- és középvállalkozók pártja”? És ki van még rajtuk kívül? Talán a nagyvállalkozók, a multinacionális cégek? Őket képviselnék az ellenfeleink? Ugyan, dehogy! A Fideszre szavazók is melósok, alkalmazottak, nyugdíjasok, munkanélküliek, vállalkozók.

A baloldal nem egyik vagy másik társadalmi csoport érdekképviselője. A baloldaliság társadalmi mentalitást, kultúrát jelent. A munka tiszteletét, az erőfeszítés megbecsülését, a szabad gondolkodást és identitásválasztást, a másikért érzett felelősséget. A munkással vagyok, ha főnöke túlmunkára kényszeríti, de szembeszállok vele, amikor veri a feleségét. A diákot támogatom, ha tanulni akar, de szembemegyek vele, ha este ko kaint vásárol. Támogatom a munkanélkülit, de nem nézem szótlanul, ha miközben felveszi a segélyt, feketemunkát vállal. De nem folytatom, talán így is érthető. A baloldaliság nem szimpla érdekvédelem. A baloldaliság a szabad, demokratikus világban a kiszolgáltatottakért viselt felelősséget képviseli, de a munkára, a szorgalomra, a humánus emberi magatartásra épít, és nem alkuszik a léhasággal, a nemtörődömséggel, a nemi, faji előítéletességgel, és távol tartja magát a nemzeti, szociális, gazdasági populizmustól. Miért kellene engedni, hogy különbséget tegyünk gyerekek vagy éppen betegek között aszerint, hogy milyen családból jönnek, vagy milyen társadalmi kapcsolatrendszerrel rendelkeznek? Ha valaki ma sem látná, éppen erről a felismerésről szólt a családtámogatás átalakítása 2005-ben, az egészségügyi reform 2007–2008-ban. Ezért (is) voltak kormányaink baloldaliak.

Az MSZP kétgyökerű párt. Ott van benne az elesettek védelmének hagyományos, államközpontú ösztöne és a szabadelvű modernizáció nyugatos, polgári igénye.Mindkét irány baloldali, és mindkettőre szükség van. Szükség van az ország felemelése és a jobboldali, önkényuralmi önzés megtörése érdekében is. Az MSZP egyidejűleg régi típusú osztály-, rétegpárt, továbbá modern identitáspárt is. Mostani vitánk arról szól, hogy ezek az egymással szemben álló igazságok hogyan békíthetők ki egy párton belül. Másként fogalmazva az a kérdés, hogy a hagyományos baloldal felől integráljuk a modern baloldalt, vagy éppen fordítva. Én és a Demokratikus Koalíció az utóbbi álláspontot képviseljük. A mai vezetés és a kongresszus többsége velünk ellentétesen gondolkodik.

A vitát nehezíti, hogy a szemben álló feleket mára jelentős kulturális, erkölcsi, emberi konfliktusok választják el egymástól. Az egyik oldalról ott van egy indokolt hagyományos osztálypárti baloldali mentalitás, mi ezzel szemben polgári baloldali karaktert képviselünk. Az egyik inkább bezárkózik és érdeket véd, a másik nyitott és értékközpontú. Az előbbi a baloldali gyökerekből kíván táplálkozni, az utóbbi azt mondja, hogy integrálni kell egyes, eredetileg konzervatív és szabadelvű megoldásokat is. Tudom, ez így alig érthető. Példákat mondok.

Az Út a munkához program azt kívánta, hogy a munkával nem rendelkezők lehetőség szerint inkább dolgozzanak a közösségért, és azért kapjanak jövedelmet, mintsem egyszerűen csak segélyért álljanak sorba. Ez bizony nem hagyományos baloldali felfogást tükröz. Inkább konzervatívat. Tegyél azért, hogy a közösség megsegítsen. „Segíts magadon és az Isten is megsegít” – mondhatnánk. A Fidesz most ezt a programot torzítja odáig, hogy megalázó lesz az abban részt vevőknek. Szerintem nekünk igazunk volt, amikor konzervatív irányba nyitottunk ezen a ponton, de a Fidesznek nincs igaza, amikor büntetéssé formálja a közmunkát.

A magánnyugdíjpénztárak védelme sem hagyományos baloldali program. Az európai szocialisták nem szeretik a magánpénztárakat, jobban bíznak a társadalombiztosításban. Mi mégis helyesen tettük, amikor eredetileg liberális, konzervatív álláspontot képviseltünk. Mert Magyarország jelenlegi és a közeljövőben várható helyzetében ez szolgálja az ország érdekeit.

Persze az is igaz, hogy a gazdasági válság körülményei között átmenetileg több teher hárul az államra, kiterjedtebb védelmet kell nyújtani a válságban megroggyant emberi, üzleti egzisztenciáknak. Ezért nem kell félni attól, hogy például a munkahelyek, a banki ügyfelek, a kiskereskedők védelmében a hagyományos baloldal államközpontú receptjeit is elővesszük. De nem folytatom. A modern baloldaliság azt jelenti, hogy a hagyományos baloldali politikai megoldásokat (nem az eszmei fundamentumokat) hol szabadelvű, hol meg konzervatív irányba korrigáljuk. Ha ezt jól csináljuk, akkor sikeresek leszünk, ha nem, akkor politikai zárvánnyá válunk. Védjük a lángot, de közben kialszik a világosság.

Az erkölcsi, kulturális, emberi konfliktusok

Az erkölcsi konfliktusokról nehezebb nyilvánosan beszélni. Mi, politikusok benne élünk egy hazug világban. Nincs olyan parlamenti választási kampány, amit képviselőnkénti egymillió forintból lehetne finanszírozni. Nincs olyan helyi képviselő, aki ne kérne ilyen-olyan szívességet az ottani vállalkozóktól, üzletemberektől. Kizárt, hogy az MSZP és a Fidesz informális pénztárnokai hellyel-közzel ne működtek (működnének?) együtt vitatható ügyekben. Ilyen lett a magyar demokrácia, mert a választók nem akarják megfizetni a demokrácia árát, a politikusok meg nem mernek szembenézni ezzel. Inkább mindenki csak sustorog. Nekünk ebből elegünk lett. Nem durván, de egyértelműen. Azt szeretnénk, ha eltűnne ez a világ. Nem keresünk bűnbakot, nem akarunk leszámolni senkivel, csak hagyjuk abba! És hozzunk olyan szabályokat, hogy ország-világ lássa: ezek nem olyanok. Mi ezzel a baj?!

Kitérőt teszek. A kongresszuson jó néhány politikustársamat személyre szólóan kritizáltam. Volt, aki felhorgad ezen. De miért? A másik háta mögött vagy a sajtóban lehet egymásra minden átkot szórni, csak zárt fórumon, egymás szemébe nézve nem? Ez is erkölcsi kérdés. Szerintem a politikai közösség legitim fórumai előtt kell nyíltan, ha kell, metszően beszélni, nyilvánosan meg vigyázni kell egymásra. Egymás háta mögött nem mondunk rosszat egymásról. Én így gondolom. A képmutatók és álnokok meg nem érdekelnek.

Igen, mi tagadás, vannak emberi konfliktusok is. Oly sok méltánytalanság, árulás vesz bennünket körül, hogy sok emberi kapcsolat tönkrement. Miért tagadnánk, én se ülök le szívesen mindenkivel egy asztalhoz. Gyanítom, ők is így vannak velem. Ez eddig magánügy. Ilyen minden pártban van. De jó, ha tudjuk: ha a párt egyik fele megtapossa a másikat, ha hálót sző, ha csapdát állít, akkor egy idő után megszűnik a közös munka lehetősége. Mert ahhoz bizalom kell. Az meg az utóbbi időben kölcsönösen megfogyatkozott. Így állunk.

Merre tovább? Együtt kellene maradni.De egy jobb pártban.Mertmiközbennapontapörölökpártommal, látom, hogy a Fidesz iszonyatos gazemberségeket követ el. Szervezetten, cinikusan, agresszíven.Mi mégsem vagyunk elég jók, mert elveszett a hitelünk – az enyémen is mély seb keletkezett –, de még csak az sem látszik rajtunk, hogy ezt értenénk, az meg különösen nem, ami ebből következik. Ezért küzdök önmagunkkal, pártommal. Hogy értse.

Szervezhetünk jobb pártközpontot, jobb call-centert, lehetnek kiváló képzéseink, de a helyzet megértése nélkül, politikai, erkölcsi, kulturális, emberi fordulat nélkül ez fabatkát sem ér. Gondolat és tehetség kell. És új párt az MSZP-ből. Ha még lehet. Lehet?

A szerző országgyűlési képviselő (MSZP)