A sokadik megújulás előtt illő volna végre kijelenteni, hogy ez üres duma, kifogás, a gyengeség, a tétovaság, a folytonos kivárás magyarázatkliséje, amely nem csupán a hatalomban, de a vereség óta is egyre sebezhetőbbé tette és teszi az MSZP-t.

FOTÓ: SZABÓ BERNADETT

Azt tehát, hogy manapság egyre keményebbé, látványosabbá válik a pólusok közti „kisülés”, akár még üdvözölni is lehetne. A szocialisták tagdíjfizetői és a potenciális szimpatizánsok azonban a történteket könnyen úgy értékelhetik, hogy az asztal alatti rugdalózás asztal feletti verekedéssé fajult. Nem elég, hogy a mulató közönsége üti-vágja őket, egymást is gyepálják. Ez akkor sem tesz szerethetővé egy politikai szervezetet, ha egyébként világos, hogy mit akar.

Csakhogy az MSZP évek óta átírásra váró kódexéből hiányoznak az eszmei, szervezeti és – sajnos – etikai cövekek, s velük párhuzamosan a döntések, melyek pótlására aligha alkalmas ez a kissé mondvacsinált vita, amely a zsigerivé mélyült utálatot próbálja ügyetlenül palástolni. Illetve az újdonság annyi, hogy ma már nem is próbálja.

A Fidesz–MSZP-összejátszástól az őszödi beszéd Gyurcsányék általi szándékos kiszivárogtatásáig terjedő vádak már mindenféle politikai szemérmet nélkülöznek. A Facebook pedig úgy viselkedik, mint egy bankkártya: az embernek nincs az az érzése, hogy pénzt költ – itt meg azt hiszi, levelet ír, miközben monstre faliújságot.

Szanyi Tibor nem tesz lakatot a komputerére, hogy kiderüljön, úgy véli: „egy-két hataloméhes barom nyomulása meg se karcolja egységünket”. A Gyurcsány Ferenc körének szóló magasröptű üzenet lényege, hogy „az szóljon bele az MSZP életébe, aki tagdíjat fizet”. Ez volna a politikai állásfoglalás kvintesszenciája, amely arra ad nyomatékos választ, hogy a szocialista párt nyisson-e mindazok felé, akik elutasítják a mai rezsimet, s úgy értékelik, hogy annak nyomulásával szemben csak az MSZP törzsgárdájánál jóval nagyobb tömeget megszólító védgát építhető a siker reményével.

Mondvacsinált ez a vita, mert egyrészről fölösleges zajos zászlófelvonásokkal középpárttá válni, ha ehhez még az árboc is hiányzik, nem szólva az alá vágyókról (Bauer a liberális és Debreczeni a konzervatív oldalról ehhez édeskevés), másrészről meddő igyekezet olyan baloldali fordulatról beszélni, amely fölsikolt minden iskola- vagy kórházbezárásnál, és hitet tesz a vidéki kisposták mellett. Ugyanakkor mindkét irányzat kihagyja azt a Fidesz által tálcán kínált esélyt, amely a nyitottságról, a toleranciáról, a szolidaritásról, a teherviselés anomáliáiról szólhatna úgy, hogy közben egész világképe modernizációpárti – és baloldali.

A hitvita azonban csak látszólag a fő csapás. Az egyre durvább adok-kapok arról szól, hogy Gyurcsány, vagy mi? A „békés egymás mellett félésnek” vége – a hibák végtelen sorának okozói egymásban látják a folytatódó hibák sorozatának okát.

Mindegyik listán bőven található indokolt pont, de ezek higgadt és egyben perspektívát nyújtó együttes tisztázására már se mód, se alkalom. Az exelnök nyughatatlansága, amatőr vagy tudatosan kihívó, de semmiképpen sem korrekt szervezkedése sok vele szimpatizálónál is azt eredményezi, hogy szeretik, de nem követik. A status quo emberei ismét haladékot kapnak, könnyen lehet, hogy az utolsót a teljes eljelentéktelenedés előtt.

A sokadszor emlegetett megújulás, lám, jóval gyötrelmesebb folyamat annál, mint azt a szemben álló felek gondolnák. Most ugyanis az egészből csak annyi látszik, hogy rosszkor vannak rossz helyen.

Mindannyian.

A Fidesznek ezért egyelőre csak a Fidesz tud ártani.