Az ügy azért is tanulságos, mert minden szereplőjét a lehető legnagyobb jóindulat vezette, mindenki értelmes érveket hozott, sőt kompetensnek tűnt, még igaza is volt a számára legfontosabb kérdésekben, mégis: mindenki arrogáns, ostoba köcsögnek tudott látszani a végén, nem teljesen érdemtelenül.

Ott van először is a VEKE, amelynél értelmesebb és céljaiért konstruktívabban küzdő civil szervezetet nehéz lenne mutatni a rendszerváltás óta eltelt huszonegy évből. A VEKE-ből szép kiállású bűnbak lett a végén, mert a buszsávp-rogram eredetijét még ők szülték meg valamikor, de a főváros már 2008-ban elfogadta.

Dorner Lajos, a VEKE elnöke volt az egyetlen, aki védelmébe vette a sávkalandot, és megpróbálta elmagyarázni, mi az értelme a teljesen elviselhető forgalomból látszólag fölöslegesen kreált óriás dugónak: a belvárosból meg kell próbálni kiszorítani a forgalmat, gyorsítandó a tömegközlekedést, és egyre több autóst szorítani rá a buszra, villamosra. A gigadugó néhány nap múlva elmúlik, mondta Dorner, az autósok egy része rájön, hogy kár erőlködni, meg elkerülő útvonalakat találhatnak, ott van a kiszélesített Egérút, az M0 és a többi.

Nem irracionális érvelés, és valamit már tényleg kezdeni kéne azzal a nyilvánvalóan ostoba helyzettel, hogy kétszer háromsávos autópálya zúdul keresztül a Belvároson (Kossuth Lajos utca–Rákóczi út), lakhatatlan zaj- és benzingőzkamrává változtatva Budapest kellős közepét. Évtizedek óta nincs senkinek egy használható ötlete, nem történik semmi, nem tudom elítélni azt, aki végre megpróbált valamit.

Még akkor is, ha a kísérlet sikeréért egyetlen fillért sem adtam volna. Nyilvánvaló volt, hogy a fenti érvelés technikai része egyszerűen nem állja meg a helyét. A Budaörsi út reggeli forgalma huszonöt éve kritikus. Már 1988-ban azért késtem el öt percet a magyar írásbeli érettségiről, mert a 40E húsz perc alatt ért el a Petőfi laktanyától a BAH-csomópontig, pedig a teljes vonalon 14 perc volt a hivatalos menetideje akkor még. Az autósok huszonöt éve keresik a menekülő útvonalakat, nem valószínű, hogy akár két nap, akár két hét, akár négy év múlva újakat találnának. És ha találnak, akkor mi van azzal az érvvel, hogy ne a belvárosban álljanak pöfögve. Mennyivel jobb, ha a Németvölgyi úton, az Andor utcán vagy a Kosztolányi Dezső térnél állnak. (Az utóbbi helyszínen egyébként pontosan hat éve állandó dugó van, hat éve építik a metróállomást vagy micsodát, egy föld alatti Kheopsz-piramist.)

A Budaörsi út keresztmetszetének felére szűkítése ráadásul nemcsak a Hegyalja út–Erzsébet híd útvonal forgalmát fogta meg, de a teljes Dél-Buda és Észak-Buda felé tartó forgalmat is, a Nagyszőlős utca, Hamzsabégi út felé sem lehetett haladni, és végül már az Egérút felé vezető pályalehajtón is túlra nyúlt a dugó. A tömegközlekedés is megbénult, persze.

Hozzá kell tenni, hogy az elmúlt fél évben a legnagyobb forgalomszabályozó, a benzinár már egész tűrhetőre csökkentette az M7–M1-bevezetőszakasz forgalmát: tavaly tavasszal még mindennaposak voltak a Madárhegy tetejéig álló kocsisorok, idén normális hétköznap reggeleken többnyire be lehetett autózni egy lendülettel a Petőfi laktanyáig.

Ne vesszünk el a technikai részletekben (bár lehetne még okoskodni hosszan, hogy például miért életszerűtlen ötlet ajánlgatni a budaörsi pályaudvart), figyeljük a további szereplők alakítását. A leghangosabb megszólaló Cser-Palkovics székesfehérvári polgármester volt. Büszkén behúzott magának egy strigulát a „Vagyok ám én olyan trendi, mint Dajcstomi vagy Szanyi Tibor” sorba is, mert a Facebookon (sőt: FACEBOOKON, de a nagyon fiatal célcsoportokat célzók mondhatják már fácsénak is) tette közzé szimptóma- és antipatikus nyílt levelét, amelyben először ellenségképet kreált régi fóbiák stabil alapzatára (a vidék–Budapest ellentétről van szó, amelyet még kocsmai környezetben is csak a legsötétebb bajkeverők szoktak elővenni), majd kiskakasos dülleszkedésbe ment át a hazai közönségnek játszva, hátha van még olyan fehérvári, aki beszopja. Nyilván van. Pedig egyébként Cser-Palkovics polgármesternek is igaza volt alapvetően, mert a fővárosi intézkedés leginkább a Fehérvárig érő agglomeráció bejáróit sújtotta, és ezt láthatóan kevéssé gondolta végig az intézkedő.

Cser-Palkovics polgármester pedig pluszpontot azért, mert a hazai politikai mezőnyben oly gyakran használt ordas, demagóg emberkedést nem a szokásos módon, az ellentáborral szemben vetette be, hanem saját párttársaira szabadította rá, igen tanulságos és vidám dimenziókkal bővítve a dugósztorit.

A legtanulságosabb és legviccesebb következmény mégiscsak az, hogy az egész történetből alighanem a szinte vétlen Tarlós főpolgármester jött ki a legrosszabbul. Sokak szemében ő a felelős az egészért (és végső soron tényleg), mások gyávának tartják, mert meghátrált, megint mások csak kapkodást és bénázást látnak.

Vitézy Dávid, a VEKE-elnökből lett közlekedéspolitikai vezér is megkapta a szokásos „mit akar itt ez a kis huszonéves nyikhaj Orbán-rokon?” típusú kritikákat, pedig ha hozzá hasonlóan elkötelezett, lelkes és szorgalmas szakpolitikusok sürögnének az országban, akkor már régen sereghajtókból éllovasok kompország kiköt satöbbi. (Legföljebb a bevezetők lennének járhatatlanok.)

Azt viszont szinte vérfagyasztó és hihetetlen volt látni, hogy egy politikai irányítási rendszer képes az önkorrekcióra. Az eredmény ugyan a szokásos (minden marad, ahogy volt: szar), de az ember még utólag is bele-beleborzong a gondolatba, hogy ilyesmi is történhet.

Vitézy Dávid és Tarlós István