Melyik szerepében érezte a legrosszabbnak a helyzetét?

Orvosként. Nincs rosszabb, mint amikor az ember tudja, hogy mit kéne csinálnia, meg is tudná tenni, és mégsem tehet semmit, mert nincs hozzá pénze, eszköze. Ezt a legborzasztóbb megélni. Az összes többire azt lehet mondani: rossz helyre kerültem, rosszkor vagyok itt, és ha annyira nem tetszik, továbbállhatok. A miniszter lemondhat, az orvos nem. Neki szembe kell néznie a beteggel, közöttük életről-halálról van szó.

Akkor talán nem is véletlen, hogy elszakadt a cérna, besokalltak az orvosok. Ultimátumot adtak a kormánynak: ha záros határidőn belül nem nő a bérük, aki csak mozdulni tud, elhagyja az országot.

Még nem vagyunk „katasztrofális helyzetben”, de vannak kórházak, ahol már közvetlenül veszélyezteti a működőképességet az orvos- és a szakdolgozóhiány. A helyzet rendezésére a Semmelweis Tervben javasolt „erőforráskoncentrációs centralizáció” jelenthet kiutat. Kérdés, a kormány oda áll-e a terv mögé, és például odaadja-e az átalakításhoz szükséges forrásokat, amelyekből futhatná a bérekre is. Az ágazat helyzete a rendszerváltás óta egy összevissza tört betegéhez hasonlít a leginkább, és a feladat is ugyanaz: életben kell tartani és elvégezni a legszükségesebb beavatkozásokat.

Ha maradunk a hasonlatánál, újraélesztésre vagy papra van inkább szükség?

Leginkább pénzre. Utoljára az Antall-kormány idején, SurjánLászlóminisztersége alatt történt sok reformjellegű intézkedés: lehetőség nyílt a vállalkozások működtetésére az egészségügyben, elindult az önkéntes pénztári rendszer, kialakult a mostani háziorvosi ellátás, és bevezették a taj számot, valamint a teljesítményalapú finanszírozást. Nemzetközi fórumokon a hazai egészségügy rendre pozitív példaként szerepelt. A szakma lelkes volt, el is indult egy irányba, és voltak apróbb sikerek is…

Hol romlott el?

Már a következő kormánynál. A Horn-kormány első egészségügyi minisztere, a 2000-ben elhunyt Kovács Pál már nem folytatta az ellátórendszer Surján által elkezdett reformját, ő a környezet-egészségügy fejlesztését tartotta a legfontosabbnak. Ráadásul úgy is tett, mintha nem jelentene problémát, hogy a kormány nem adja oda a koncepciójához a szükséges forrásokat. A poszttal járó kiszolgáltatottsággal is ő szembesült először, amikor kiderült, hogy nélküle készül az ágazatot is érintő Bokros-csomag, ezért a megszorító programot jóváhagyó kormányülésen le is mondott. De a következő húsz hónapban Szabó György a miniszter, aki közgazdászként kakukkfióka e pozícióban: nem ígér, viszont reméli, hogy a privatizációs bevételekből lesz lehetősége a fejlesztésekre, és amikor nem így történik, lemond…

Hol a hiba? Koncepció, pénz, érdekérvényesítő képesség?

Koncepció mindig van. Ebben rendszerint azt mondják: ha csökkentik a kórházi ágyak számát, abból lesz pénz a fejlesztésre. Míg a kórház, a rendszer így folyamatosan fogy, az invesztíció mindig elmarad. KökényMihály miniszterségére a kórházak már nyakig ültek az adósságban, és azóta is sokszor a beszállítók finanszírozták a napi működést. 1996-ban megtörténik az első kórház-konszolidáció. Meghatározták azt is, hogy milyen minimális feltételek mellett működhet egy intézmény, de amikor fejlesztés híján emiatt be kellett volna zárni kórházakat, a döntéshozók meglepődtek, és azóta inkább már csak arról beszélnek, hogy hogyan lehet az egyre szűkülő forrásokból talpon maradni. De ekkor már az is nagyon éles kérdés volt, hogy miként lehet tízmillió ember ellátását legfeljebb négymillió munkavállaló járulékából fedezni.

De aztán jött a Fidesz, és 400 százalékos béremelést ígért az egészségügyben…

Sok remény fűződött Gógl Árpád személyéhez. Kamarai elnökből lett miniszterré, tudta, ismerte a problémákat. A politika azonban megint nem adott az ágazati program mellé forrásokat. Törvényszerűen megint kényszerpályára került az ágazat. Pedig Gógl minisztersége alatt készült a sürgősségi ellátás szakmailag jól megalapozott koncepciója, amely azóta is minden hasonló reformelképzelés alapja. Akkor viszont nem lett semmi a megvalósításából. Mint ahogyan nekigyürkőzött a szakorvosképzés átalakításának, de az is félbemaradt. A praxistörvény, amely helyzetbe hozhatta volna a háziorvosokat, megint a pénztelenségen bukott meg. Minisztersége idején ugyanis már láthatóvá vált, hogy előbb-utóbb baj lesz az orvosok, szakdolgozók utánpótlásával. Jó érzékkel próbálta valahogyan javítani a körülményeiket. Miniszterségéről jut eszembe a motivátor- és a detonátorcsapda elmélete. Valaki csak akkor tud egy folyamatra motivátorként hatni, ha közben képes a káros, detonátortényezőket is kezelni. Ha ez nem sikerül, akkor a legjobb szándék mellett is detonátorrá válik.

Azt nem mondhatja, hogy Mikola Istvánból hiányzott a „motivátor” !

Egy szóval se állítanék ilyesmit. De többletforrást ő sem tudott szerezni… Sőt hiába volt páratlan a népegészségügyi programja, hiába kötött megállapodást a gyógyszergyártókkal, hiába küszködte át a parlamenten a kórháztörvényt, a soron következő kormányváltás eltörölt mindent. Hiába volt jó a koncepció, a következő kormány politikai dacból átlépett rajta. Medgyessy Péter ugyan tett pénzt a rendszerbe, és elindította 2002-ben az újabb kórház-konszolidációs programot, azonban már az ő kormánya sem tudta következetesen végigvinni a rendszer átalakítását. A kampányban ígért ingyenszívgyógyszerekre, az ápolók hűségjutalmára pedig már végképp nem futotta, minisztere, Csehák Judit pedig azt nyilatkozta: ha nem tehet valami értelmeset, nem akar szépségtapasz lenni a kormányon. Ha valakinek eddig volt kétsége, akkor mostanra bizonyos lehet: soha egyik kormányzati cikluson sem megy végig egyetlen koncepció sem. Járjuk az ördögi kört: miután a rendszert pénz nélkül nem lehet talpra állítani, de a rendszerproblémák miatt időről időre szükség van konszolidációra, majd a konszolidáció mentén újabb igazításokra…

Miért?

Mert nem tudunk túllépni azon, hogy az egészségügy nem bankókat termel, hanem a bankók megtermeléséhez szükséges embert tartja talpon. Ez pedig túl közvetett haszon a politikának, amely népszerűséget és gyors eredményeket akar a köz pénzéért. Ez ráadásul olyan szemlélet, ami ciklusonként akár három egészségügyi minisztert is képes ledarálni. Függetlenül attól, hogy milyen pártból jönnek, az egészségügyi miniszter mégiscsak a szakmát képviseli, egyikük sem akar konfrontálódni az övéivel. Olyan ez, mint amikor a két malomkő közé kerül a búzaszem: nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben lehet bármilyen szép és okos, föl fog őrlődni.

Ha mindezt ennyire tisztán látta, miért vállalta ön is a miniszterséget a Gyurcsány-kormányban?

Azt hittem, mint mindannyian, amikor odakerülünk, hogy nekem sikerülhet. Mindenkinek van ötlete, amit megvalósíthatónak ítél, és ki akarja próbálni. Aztán nem könnyű elhinni, hogy nem lehet megváltó. A száz lépés program mögött ugyan kialakult a széles szakmai összefogás, de pénz megint csak nem volt a megvalósításhoz. A soron következő választást ugyan a rendszerváltás után először ugyanaz a pártszövetség nyerte, a koalíciós kormány azonban az egészségügyet átadta a liberálisoknak. Ha azt nézzük, hogy a pártok között ki és mit akart ebben az időszakban, akkor azt lehetett látni, hogy a választási programok 80–85 százaléka szinte azonos volt. Kivéve az SZDSZ programját, ami egyébként liberális egészségügyi reformot, a biztosítási piac privatizációját szorgalmazta. Ötszázalékos választói támogatottsággal és szakmai ellenszélben próbáltak nekimenni a rendszer átalakításának. Amit Kornai János leírt, vagyis hogy mit nem szabad egy reform címén elkövetni, azt ők mind megtették, miközben a szakmából érkező bírálatokat személyes támadásként kezelték. „Gáncsoskodókat, árulókat” láttak mindenütt. Nem akarták tudomásul venni, hogy ha így folytatják, az csak bukást hozhat. Nem véletlen, hogy nemcsak a vizitdíj és a kórházi napidíj bukott meg a Fidesz kezdeményezte népszavazással, hanem a koalíció is.

A vizitdíj mégiscsak egyfajta forrásteremés lehetett volna.

Többletforrás keletkezését nem sikerült bizonyítani. Ha a betegnek nincs 300 forintja, akkor nem megy el időben az orvoshoz, a késlekedés ára pedig jóval többe kerülhet az ellátórendszernek. A lakosság meg már most a visegrádi országok átlaga felett járul hozzá az egészségügyi közkiadásokhoz.

Pedig tény, hogy a pénz nem elég a tízmillió ember ellátására.

Ha a gyógyszertámogatás csökkentését a lakosságra hárítjuk, az nem azt jelenti, hogy több pénz jön a rendszerbe, csupán azt, hogy még kevesebben tudják kiváltani a gyógyszereiket. Érdemes meghallgatni a falusi háziorvosokat. A minap mesélték, hogy a huszadika után felírt receptet biztosan nem váltják ki az emberek. És ha ez így történik akkor is, amikor a lázas gyereknek kellene az antibiotikum meg a lázcsillapító, akkor az maga a katasztrófa.

Eljutottunk valahonnan valahová, vagy ugyanazokat a köröket futjuk? Persze, apró fejlődések mindig adódnak. Voltak olyan kórházak, amelyek milliárdos fejlesztéseket tudtak végrehajtani, az orvosi technológiában óriási változások történtek. Ma már senkinek sem kell meghalnia, mert nem jut művesekezeléshez, óriási előrelépés a diagnosztikában a CT és az MR, az endoszkópos – apró bevágással történő –műtétek. Nem lehet azt mondani, hogy nem léptünk előre, de ha összehasonlítjuk magunkat a nyugati országokkal, velük szemben növekedett a lemaradásunk. Mindig azt halljuk, hogy húzzunk még egyet a nadrágszíjon, és aztán jó lesz, csak nem mindegy, hogy ezt a nadrágszíjat az embernek a derekán vagy a nyakán húzzák.

Mit kéne másként csinálni?

Csak komolyan kéne venni azt, amit minden kampányban mondanak a politikusok: az egészségügy elsőbbséget kap a kormányprogramban.

Hol van a fordulópont?

A kormányra kerülés után azonnal két dologgal szembesülnek: azzal, hogy mennyire bonyolult a rendszer, és mindennek óriási a költségigénye.

Eleve tudniuk kéne, hogy mi vár rájuk a kormányra kerülés után, hiszen ugyanazok a pártok váltogatják egymást.

Persze. A kampányidőszakban azt szeretik mondani, amit a választók hallani akarnak, és amikor mindazt meg kellene csinálni a kormányzási időszak alatt, a legjobb szándék mellett sem képesek rá. De ez nem magyar sajátosság, a brit egészségügy átalakításával is elégedetlenek a britek, a különbség csak az elégedetlenség mértékében van.

De ha ezt mindenki tudja, akkormiért nem folytatják a korábbi kormányok koncepcióit?

Ezt nehéz megmagyarázni. Minden kormány gyors sikereket szeretne magának, és ehhez nem az egészségügy a legjobb terep. Itt csak sok pénzért és lassan lehet kis eredményeket elérni.

Hogyan tovább? Adott egy tehetséges államtitkár koncepcióval, ambíciókkal…

Szócska Miklós most jutott el arra a felismerésre, hogy a programja megvalósításához forrásokra van szükség. Nem véletlen, hogy a kórházszövetség kérte a kormányt, adjon pénzt is az államtitkár politikájához. Az ultimátummal előálló rezidensek is azt mondják, hogy vele szót értenek. Viszont azt is látni kell, hogy nincs mozgástere. Ha pedig a kormány megint nem áldoz az egészségügyre, akkor az egyébként rengeteg munkával összerakott Semmelweis Terv is ugyanarra a sorsra jut, mint az összes többi elvetélt koncepció.

Névjegy

RÁCZ JENŐ Végzettsége: orvos, egészségügyi menedzser Munkahelyek: jelenleg a Veszprém Megyei Önkormányzat Csolnoky Ferenc Kórház főigazgatója. 2004–2006 között egészségügyi miniszter, 2002–2004 között a tárca helyettes államtitkára. Korábban a Népjóléti Miniszté rium osztályvezetője volt, a kalocsai kórház főigazgatójaként, a Somogy Megyei Kórház szakorvosaként és főorvosként is dolgozott.

A Magyar Kórházszövetség elnöke

„Minden kormány gyors sikereket szeretne magának, és ehhez nem az egészségügy a legjobb terep”