Lengyel László: Amíg föl nem merült a cigánykérdés
Az államnak az oktatási rendszeren keresztül a közalkalmazotti szféra munkaerőpiacára kell képeznie a roma lányokat és fiúkat, vagyis célzott neveléssel, pozitív diszkriminációval óvónővé, tanítóvá, tanárrá, ápolónővé, katonává, rendőrré, tűzoltóvá, vasutassá, postássá. Ezeknek a valódi képzésen átesett fiataloknak helyet kell adni az állami intézményekben, kvótával vagy anélkül. Amerikában minden rendőrőrszobán szolgálnak színes bőrűek, kórház, iskola, tűzoltóság nincs feketék nélkül. S közelebbről, a Kádár korban a munkásszármazásúak neve mellett ott szerepelt az m betű a pozitív diszkrimináció jeleként – ez hozott fel számtalan tehetséges fiatalt az iskolában, a munkahelyen. Igen, én is látom az ellentmondásait, hátulütőit a pozitív diszkriminációnak, de e nélkül nem jutunk semmire, nem törjük át a társadalmi kasztok falát. A Monoron veszekedők semmiben se egyeztek meg. A rendszerváltás után, mind kormányra kerültek, vagy így, vagy úgy. A romakérdés azóta is megoldatlan maradt.
Talán a cigány Philip Randolph hiányzik. Az 1889-ben született Randolph a maga módján a fekete elithez tartozott. Volt muzsikus, színész, és a húszas években a hálókocsi-kalauzok szövetségének egyik vezetője. Amikor az 1941-es hadiipari fellendülés idején a tulajdonosok nyíltan diszkriminálták a feketéket az üzemekben és a hadseregben, Randolph és társai egy országos tüntetésről döntöttek Washingtonban. Roosevelt elnök számára világossá vált, hogy egy százezres tüntetés ’41. július 1-jén komoly politikai következményekkel jár. Az elnök személyes varázsa nemcsak környezete számára volt ismert, hanem önmagát is meggyőzte arról, hogy minden a személyes találkozáson múlik, bárkit meg tud győzni. Ezért fogadta Randolphot a Fehér Házban, hogy lebeszélje a tüntetésről.
Roosevelt nyájas mosollyal megjegyezte, Randolph nyilván a Harvardra járt, ahogy a nyakkendőjéből és a kiejtéséből következteti. – Sohase jártam a Harvardra, elnök úr – válaszolta Randolph hidegen. – Rendben van, Phil, akkor mégis mit akar tőlem? – Adjon ki egy rendeletet a faji diszkrimináció tiltására a hadiüzemekben. – Tudja jól, hogy ezt nem tehetem meg. Különben is, amíg nem fújja le a tüntetést, addig semmit se tehetek. – Akkor sajnálom, de a kormányrendelet nélkül megtartjuk a menetet.
Az elnök nem volt hozzászokva, hogy utasításainak nem engedelmeskednek. –Mondja le! – vágta oda. – És akkor utána beszélhetünk. De Randolph nem volt Tamás bátya, hanem némán és ellenségesen ült az elnökkel szemben. 1925-ben egyszer már találkozott egy elnökkel Calvin Coolidge személyében, aki, miután elé terjesztették, hogy állítsa le a feketék lincselését Délen, annyit se mondott, jónapot, hanem fölállt és otthagyta a fekete vezetőket. Randolph akkor döntötte el, hogy kérni nem lehet, követelni kell. Roosevelt kirobbanni készült, amikor Fiorello La Guardia, New York polgármestere szólalt meg békítően. – Uraim, világos, hogy Randolph úr nem fogja lemondani a menetet, ezért javaslom, hogy kezdjünk hozzá a rendelet megfogalmazásához.
Így született meg a 8802-es számú kormányrendelet, 1941. június 25-én, amely kizárt mindennemű diszkriminációt a hadiüzemekben. Hány és hány menetet kellett még tartani – többek közt az 1964-es, Randolph szervezte washingtonit, aholMartin Luther King elmondta a Van egy álmom beszédét –, hogy feketék újabb és újabb nemzedéke kerüljön a közszolgálatba.
Mi oka van rá bármilyen színezetű magyar kormánynak, hogy ne javasolja önmagának és Európának, a cigány fiatalok szervezett oktatását közalkalmazottnak, egészségügyi, rendőr-, katonaszakiskolában és középiskolában? Nincs-e súlyos munkaerőhiány hivatásos katonából, rendőrből, tűzoltóból, bölcsődei gondozóból, óvónőből, szociális munkásból, ápolónőből, egészségügyi asszisztensből, buszsofőrből és villamosvezetőből? Nem hiányzik-e ezekből a szakmákból a munkaerő egész Európában? Nem lesznek a ma megszületett roma gyerekek alkalmasak minderre, ha megfelelően kiválasztva, nevelve, oktatva, világos célra irányítjuk őket? Ha kialakítjuk a felzárkóztató iskolák, az iskolaotthonos, a kollégiumi és a bejáró iskoláztatás valamilyen értelmes, vegyes rendszerét, vajon ellenáll-e a roma család, a szélesebb roma közösség? Vajon gyilkos indulatokat szül-e a nem roma szomszédokban, a falu felvégén?
Részben elpazarolták, részben ellopták a romaprogramokra előirányzott állami pénzeket. Őszintén nagyra becsülöm a különböző magán-, civil kísérleteket, legyen az a Máltai Szeretetszolgálaté, a Soros Alapítványé, amelyek egész falvakat igyekeznek példaszerűen kiemelni a reménytelen helyzetből. Mégis azt gondolom, hogy világos foglalkoztatási és ennek megfelelően életcél nélkül, aligha lehet átfogó és jelentős változást elérni. Hol tartanánk ma, ha ’89-cel egy időben elindul a romák közalkalmazotti programja? Nem vált volna a ma 21 éves tűzoltó és a 18 éves ápolónő, illetve most született gyermekük más társadalmi helyzetűvé, mint a képzetlen és iskolázatlan, segélyen élők gyermekei?
Ülünk a 770 lakosú, Miskolctól 75 kilométerre lévő, szlovák határ menti Hídvégardó Gedeon kúriájában. Körülöttünk a térség magyar és szlovákiai polgármesterei, jobb- és baloldaliak Szendrőről és Szepsiből, Tornanádaskáról és Bódvalenkéről, Komjátiból és Varbócról. Nem sírnak, tenni akarnak, ha hagyják őket. Utat, hidat, értelmes munkát és közmunkát, helyi oktatást találtak ki maguknak. Egymástól tanulják a cigány–magyar kulturális, gazdasági és szociális ütközések megoldását. Így Matusz Tamástól, Hídvégardó polgármesterétől, aki annak ellenére, hogy közel 20 százalék roma lakosa van a falunak, előállította a szinte teljes foglalkoztatottságot. Elment valamennyi környező városi, falusi munkahelyre, kezességet vállalt minden ardói lakosért: dolgozni fog, itt lesz minden reggel pontosan, jön a jövő héten is, nem fog eltűnni semmi, én, mi az egész közösség a garancia. A falu minden utcája tiszta, virágos – menjenek el, nézzék meg, nincs szebb vidék nála! A többiek is berendezkedtek az élésre, de még inkább a túlélésre. A kormány, Budapest, magukra hagyta őket, községeiket és városaikat. Megfelezte a közmunkára fordítható központi pénzt, magát a foglalkoztatási időt. Felborította az alig élés, a nyomorúság kialakított egyensúlyát. Beletaszította e vidéket az egyensúlytalan, a percnyi bizonytalanságú, kiszámíthatatlan szörnyűségű világba. (Hídvégardó eddig húsz embert foglalkoztatott értelmes közmunkával, most kettőt, négy órában. Mi lesz a többiekkel? Megépíti talán Budapest a hidat a Bódván, hogy lehessen vinni Szlovákiába a bányából a követ, hogy megnyílhasson még három bánya? Nem. Szóba se állnak velük. Segély? Lopás?)
„És meghallák az Úr hangját, aki a kertben járkált, midőn hűvösre fordult az idő.” – írta Kafka naplójába. Az idő hűvösre fordult. A kertben egy másik úr járkál. Hangjától félelem költözik a szívekbe.
