A 20 ezer lelkes Duna-parti városban rossz a híre a lakótelepnek. A másutt lakó mohácsiak úgy tudják, hogy ott sok a bűncselekmény, s mindez amiatt van, mert a város az önkormányzat ottani bérlakásaiba költözteti azokat a romákat, akikkel gond van. Konkrét rémtörténetet egyet sem hallok az újvárosi romákról, a kérdezett mohácsiak csak az ismételgetik, hogy ott állandóan „áll a bál”.

A Jobbik helyi szervezete tenne is ez ellen. Tudni kell, hogy márciusban a mohácsi képviselő-testület meghallgatta és elfogadta a városi rendőrkapitány beszámolóját a település közbiztonságáról. Egyedül Schindl Anikó, a testület jobbikos képviselője, a párt városi elnöke voksolt nemmel. Az egyik helyi lakásotthonban dolgozó, pedagógus végzettségű, 38 éves képviselő ennek folytatásaképp áprilisban kiadott egy nyilatkozatot, amit ekképp zárt: „...arra kérek minden mohácsi lakost, hogy ha a helyi rendőrség segítségét nem találja megfelelőnek, úgy forduljon a Szebb Jövő Polgárőrséghez, és

Gyöngyöspata, Hajdúhadháza után Mohácson is rendet tesznek”. Schindl Anikótól megkérdeztem, hogy melyik városrészben lehet szükség a félkatonai szervezet jelenlétére, s ő az újvárosi lakótelepet nevezte meg.

Fura, de a rendőrség statisztikája alapján a lakótelep cseppet sem tűnik „jaj-negyednek”. Míg Mohácson tavaly 784 bűncselekmény történt, addig ebben a negyedben 8 törvénysértést regisztráltak.

Nem történt egyetlen csendháborítás, rongálás, garázdaság, betörés, kifosztás, rablás, verekedés vagy élet elleni bűncselekmény sem a városrészben tavaly, s nem volt ez másképp a korábbi években sem.

Igaz, a Jobbik közleménye azt állítja, hogy a lakóközösség szabályait felrúgók életveszélyesen megfenyegetik környezetüket, s így a bűncselekményeket elszenvedők félnek feljelentést tenni.

A Mohács északnyugati peremén álló telep parkkal övezett, két- és háromemeletes épületei jellegtelenül csúnyák. A 11 tömb 220 lakásában hozzávetőleg 600-700-an élnek. A rendszerváltást követően a bérlők többsége a piaci ár 15–20 százalékáért megvette otthonát, jelenleg 52 lakás van még a város tulajdonában. Az önkormányzati lakások bérlőinek nagyjából fele elmaradt a rezsiköltséggel: van, aki csak egy-két havi tartozást görget maga előtt, ám vannak, akiknek az adóssága több százezer forint. Eddig emiatt senkit sem költöztettek ki, mivel a nagyobb tartozást felhalmozók számára a város mindig kínál valamilyen adósságkezelő programot.

A lakástulajdonosoknak viszont alig van elmaradásuk, s ők igyekeznek korszerűsíteni otthonukat: sokan bekötötték a gázt, néhányan ablakokat cseréltek és szigetelték a falakat, s volt, aki még légkondicionálót is beszerelt. Összességében az itteni lakástulajdonosok is szerény jövedelmű emberek, erről tanúskodik, hogy a házak körüli parkolókban kevés az autó, s ami van: öreg jószág.

Az utcán járókat sorra megszólítom, és arról faggatom, hogy kell-e itt félni valamilyen bűncselekménytől. Egyikük, a 85 esztendős Tikász István, aki biciklin gurul hazafelé, meglepődik a kérdésen:

– Milyen bűncselekmény? Több mint ötven éve lakom itt, de még nem történt itt semmi.

A korához képest fitt férfi elmondja, hogy lakatosként dolgozott a mohácsi farostlemezgyárban, s onnan is ment nyugdíjba. Feleségével egy gyermeket nevelt fel, három felnőtt unokája van, állása egyiküknek sincs, alkalmi munkából élnek. Emiatt szidja a kormányt, aztán ennyit mond: – Ma nagyon nehéz megélni Mohácson. Nemcsak a romáknak, a magyaroknak is. Ezért tán könnyebben bűnöznek az emberek. De ezen a lakótelepen nem hallottam bűncselekményekről.

Száz méterrel odébb egy 57 éves férfi levegőzik a háza bejárata előtt, botra támaszkodva. Csak a keresztnevét mondja – Tamásnak hívják –, azt viszont nem titkolja, hogy combnyaktörés miatt leszázalékolták, s most 27 ezer forintból és segélyből él. Elvált, gyermekei már kirepültek, egyedül lakik egy kétszobás lakásban. A rokkant férfi állítja, hogy errefelé soha sem voltak verekedések és lopások.

– Nézze! – int egy fiatalasszony felé, aki újnak tűnő kerékpárját letámasztja az egyik fához, majd bemegy a szomszéd lépcsőházba. – Le se zárta a biciklijét. Hol lehet ezt még megtenni? Itt nem lopnak, higgye el!

Két tömbbel arrébb az egyik kétemeletes ház felső szintjén lakik a 72 éves Németh Gyuláné. Az asszony egy helyi öntödében magkészítőként dolgozott, férjével és négy gyermekével egy háromszobás bérlakásban élt, aztán, hogy a gyerekek elmentek, s férje meghalt, átköltözött egy egyszobás lakásba.

– Bárki bármit mond, itt nincs semmilyen ellentét – jelenti ki Némethné határozottan. – Összejárnak a szomszédok, figyelnek egymásra. Nekem két csípőműtétem volt tizenöt éve, ezért néha a szomszédaim vásárolnak be nekem. Az itteni romákkal pedig soha nem volt bajom.

A lakótelep utolsó házaiból már a szántóföldre látni. Az egyik kétszobás lakást egy 78 éves, madárcsontú férfi lakja, aki Józsi bácsiként nyújt kezet.

– Micsoda marhaság ez? – csattan föl, amikor őt is az itteni bűncselekményekről kérdezem, majd kimutat a ház mögötti, nagyjából 60-szor 60 méteres, bekerítetlen konyhakertre: – Azt a kertet öt család műveli, az egyik parcella az enyém. Zöldséget, babot, borsót termelünk. Jól jön, hogy nem kell megvenni drága pénzért. Annak is jól jönne, akinek nincs kertje, de eddig soha nem loptak egyik kertből sem. Úgyhogy ne akarjon minket megvédeni a Jobbik gárdája senkitől.

A férfi,miközben lekísér a lépcsőn, összetalálkozik a földszinten lakó nyugdíjas asszonnyal. Mindjárt meg is szólítja:

– Tera!

– Mi van, Papóca? – szól vissza a molett, nehezen mozgó teremtés.

A férfi felém fordul, s úgy folytatja:

– A Tera cigány asszony. A férjével él itt,meg a fiával és az unokájával. A Tera fia három műszakban dolgozik évek óta, a felesége itt hagyta gyerekkel együtt. Mindannyian rendes, dolgos emberek.

– Most miért mondod ezt, Papóca?

– Azért mondom, mert az újságíró úr szerint a Jobbik Újvárosba akarja hívni a „szebb jövő gárdát”. Merthogy itt sok a bűn.

– Micsoda?! – hördül fel az asszony. –Ha idejönnek, akkor emberhalál lesz.

– Nyugi, Tera! – csitítja az egyre hangosabb asszonyt a férfi. – Nem engedjük ide őket.

– Mit akarnak azok itt?! – harsogja tele a lépcsőházat Tera. – Háborút? Hát jöjjenek, de akkor gyilkosság lesz.

Percekig tart, mire a férfi lecsendesíti az asszonyt.

– Ne vegye ám komolyan Tera fenyegetését, ő a légynek se árt – mondja József.

– De ha idejön a gárda, akkor biztos, hogy vége lesz a nyugalomnak.

Már fél napja járom a lakótelepet, amikor egy 62 éves asszony, Margit bevallja, hogy neki bizony van gondja a környék romáival.

– Nem lehet velük együtt élni – jelenti ki.

– Miért nem lehet? – nógatom folytatásra.

– Mert mások.

– Miben?

– Hangosak. Én vagy tízszer kihívtam miattuk a rendőrséget.

– Legutóbb mikor?

– Hát úgy négy vagy öt éve. Mert tudja, akkor állt itt egy kis épület, megkapták a romák klubnak. Minden este üvöltött a zene, berúgtak, verekedtek, kiabáltak. Mondom, legalább tízszer kihívtam a rendőrséget. Végül aláírást gyűjtöttem a klub bezárásáért. Az önkormányzat végül lebontotta a klubot.

– És azóta nem volt hangoskodás?

– ...Azóta ...nem.

– De akkor miért nem lehet az itteni romákkal együtt élni?

Kicsit meditál, aztán fordít a szón:

– Végül is lehet. Amióta nincs az a klub, semmi bajom velük. Sőt, velem udvariasak,mindig előre köszönnek. Az nem igaz, hogy itt félni kell tőlük.

– Akkor mi a gond?

– Talán csak az, hogy a városban rettenetes a híre a lakótelepnek az ideköltöztetett romák miatt. Ezért nem lehet eladni az itteni lakásokat. Én megpróbáltam a magamét, de egy jelentkező sem jött.

Ugyanez a panasza Margit barátnőjének, az egy lépcsőházzal odébb lakó Gabriellának. Az asszony és férje három éve árulja 56 négyzetméteres, gázfűtéses lakását, a nyugdíjas házaspár Pécsett élő gyermeke közelébe szeretne költözni. Legalább 5,2 milliót kellene kapni ahhoz, hogy továbbléphessenek, ám eddig csak egy 4 és fél milliós ajánlat jött, s a vevőjelölt még azt is visszavonta.

Felhívom Schindl Anikót, és megosztom vele az újvárosi telep lakóinak véleményét.

– Örülök, ha nincs konfliktus – mondja a jobbikos képviselő, miután végighallgatott.

– Miért gondolta a Jobbik, hogy a Szebb Jövő Polgárőrségre van szüksége a lakótelepnek? – kérdezem őt később.

– Volt egy ilyen információnk.

– Személyes tapasztalata van a lakótelepről?

– Nincs.

– A mohácsi és a baranyai jobbikosok szerint Gyöngyöspatán hozott valamilyen eredményt a Szebb Jövő fellépése? Schindl Anikó sokáig nem válaszol, végül ennyit mond:

– Nem tudom. Visszaautózom a belvárosba, s újra arról kérdezem a sétálókat, hogy mit tudnak a lakótelepről. Mindenki azt mondja, hogy semmi pénzért nem élne ott. Különösen a fiatalok beszélnek lesújtóan a lakótelepről, mivel hogy ott sok a roma és a bűn. Amikor szembesítem őket az adatokkal és a lakótelepen élő, nem roma többség véleményével, meglepődnek, és nevetnek. Beugratásnak érzik szavaimat.

– Az nem lehet! – jelenti ki a barátaival beszélgető 19 éves kőművestanuló, Keresztély Richárd. – Nekünk mindenki azt mondta, hogy ott sok a bűnöző.

Száz méterrel arrébb három gimis lány is ugyanezt ismétli, s ők is kétkedve néznek rám. Egyikük, a pécsi egyetemre felvételiző Bianka összekuncog barátnőivel, majd felém fordul:

– Lehet, hogy azért nem hiszünk magának, mert rasszisták vagyunk?

Nem tudom, mit feleljek, inkább lenyelem a választ.

Megélni mindenkinek nehéz – romáknak is,magyaroknak is