Forradalom a polgár ellen
Tegyük félre a posztmodern megoldásokat! Szó szerint idézzük John Lukacsot:
„Legalább két emberöltő választ elmost minket ettől a két embertől. Most már úgy láthatjuk Hitlert és Sztálint, mint egy átmeneti évszázad embereit. Sőt mi több: az életük egy olyan kor végének volt a része, amely hozzávetőlegesen 1500-tól 2000-ig tartott, s amelyet újkornak vagy modern kornak nevezünk. Bármennyire különböző volt is ez Németország, illetve Oroszország számára, Hitler és Sztálin országuknak az úgynevezett felvilágosodás – vagy nevezzük az értelem korának – elleni reakcióját képviselték; vagy még pontosabban: lázadás volt ez a polgári civilizáció világa ellen, amely nagyjából akkor ért a csúcsára, amikor ők születtek.” Amennyiben igaz – és szerintünk igaz – a történész megjegyzése, úgy Sztálin „épülő kommunizmusa”, nyomában a kelet-európai „létező szocializmussal”, Mussolini korporatív fasizmusa és az e mintát bekebelező hitleri nemzetiszocializmus – egy család volt. Azt mondjuk: a modern populista-autokrata berendezkedési kísérletek emezekrokonai.
Lenin baloldali ésHitler jobboldali forradalmának sikeréhez kellett az az egalitárius tapasztalat, amelyet tömegek éltek meg a „történelem első demokratikus háborújában” (Francois Furet), az első világháború lövészárkaiban és a hátországban. A háború után a háborús emancipáció békebeli megélésének igénye önmagában is lehetetlenné tette a hagyományos, „engedményes” társadalmi restaurációt, amit tetézett az orosz és a német kapitalizmus válsága. A demokratikus háború tömege vágyta az egyenlőség eszményének megvalósulását. Megkapta a hit lehetőségét Lenin (nyomában az őt és Marxot is megtagadó, saját modernizációját vörös lepellel fedő Sztálin) és Hitler emancipációígéretében. Osztály, kizsákmányolás nélküli társadalom itt, faji egységen alapuló nemzetiszocialista „népi állam” ott.
A közös gyökér két – a másikat amúgy igen nagyra becsülő – fát táplált.Bármenynyire egyformának vagy éppen különbözőnek élték is meg a hétköznapokat e fák árnyékában az emberek, a lényeg csaknem ugyanaz. Terror a hatalomgyakorlásban – a nép nevében. A közérdek nevében uralkodó erős állam, amely az állampolgárt feltétlen alávetettségben tartja. A vezér jelzésszerű, többnyire virtuális közvetlen kapcsolata a néppel. A polgári parlamentáris berendezkedés közvetítőrendszereinek, mint zavaró, lassú és az ellentéteket felszító, fölösleges intézményeknek a kiiktatása. Mindenekelőtt pedig kapitalizmusellenesség, amennyiben nyíltan vagy burkoltabban tagadja a magántulajdont mint a szabad piacgazdaság alapját.
A felszabadítás ígérete a kapitalizmus nyűge alól. Sajátos jegye mindkettőnek az élet totális megszervezése, amelyben nem megegyezéses harmóniára, hanem kizárólagosságra törekszik. A tőkét persze kezelni kell, azt kiiktatni képtelen, nem is teheti. Az „épülő kommunizmus” a tőke felszámolását időben kitolja, s addig elvont köztulajdonba veszi, kezelését konkrétan egy új osztály kezébe adja. A másik oldalon – „anekdota” talán, de jellemző anekdota – Hitler mint a Gottfried Feder-féle antikapitalizmus elkötelezettje azt kérdezi: „Minek államosítsam az ipart? A népet államosítom”. És meg is teszi.
A sztálinizmus és a nácizmus is újfajta, a kapitalizmus elleni forradalmi rendszer volt, amely a vezető mesterségesen létrehozott kultuszán alapult – a „nagy vezér” „hősi mítoszán”, aki nem király vagy császár volt immár, hanem a „nép embere”. Központosított döntéshozataluk helyi hatalmi központokat is létrehozott, amelyeket számtalan kis diktátor irányított. Egy sor tisztviselőnek nemcsak a pályafutása, hanem az élete is tőlük függött. Minden kimondott vagy ki sem mondott óhajukat teljesítették. Ami a kettőben közös és lényegi volt, az az intézményes kompromisszum makacs elutasítása a folyamatos forradalom állandó, heves, frontális támadásának érdekében. Ez egyetlen más rendszerre sem igaz. Mindkettőre jellemző az információ csatornáinak teljes körű ellenőrzése. A manipulatív propaganda.
A közvetlen fizikai megsemmisítést, az osztály- vagy fajüldözést kivéve megannyi részlet puha változata jellemző a modern autokráciára is. Egy alapvető különbség van. Míg a múlt századi jobb- és baloldali forradalom az emancipáció ígéretére épült, addig mára elhalványultak, anyagi természetűvé váltak a baloldali és liberális emancipációs követelések, amelyek döntő része általánosan elfogadott lett, s beépült a nyugati demokráciák törvényeibe.
Ami az „ősöktől” maradt, és amit kihasználnak, amire építenek a modern kori autokraták, az a nacionalizmus, az idegengyűlölet és – megint – a kapitalizmusellenesség. Mind újraéledésük, mind pedig kihasználhatóságuk a létbizonytalanság következménye. A biztonság utáni vágy pedig elhomályosítja a diktatúrák kollektív emlékezetét, a bukásuk óta eltelt időt már nem ellensúlyozza a valamikori élmény intenzitása.
A kapitalizmus elleni két nagy kísérlet egyike 1945-ben, másika 1990-ben bukott meg, míg a liberális polgári demokráciák megerősödtek. A nyugati kultúrákban általánosan elfogadott lett a meggyőződés, hogy a parlamentarizmus fékek-ellensúlyok rendszere kontroll alatt tartja az állam túlhatalomra törekvő önmozgását, meg tudja fékezni a diktatórikus hajlamokat. A kiépült civil intézményrendszer és nyilvánosság az öntisztulás eszköze és biztosítéka lett, amely erősíti az önkorrekció lehetőségét, míg a pártok váltógazdálkodása a megújulás, a problémák új szemléletű kezelésének záloga. A liberális parlamentáris demokrácia mindezekért a legalkalmasabbnak tűnt arra, hogy a modern társadalom érdekeit tükrözze, hogy keretei között a hatalom a lehető legnagyobb közmegelégedésre kormányozzon.
A háború utáni gazdasági prosperációban virágzott a jóléti állam. Ahagyományos osztályok elveszít ették elsődleges érdekszervező funkcióikat, a növekvő anyagi jólétben a polgársággal együtt feloldódtak a mind testesedő középosztályban, amelybe a tőke százötven éves küzdelem után beengedte, majd hitelpolitikájával becsalogatta a korábban általa nyílt módszerekkel kizsákmányoltakat.
A XXI. század beköszöntével a nyugati társadalmak tömegtársadalmakká váltak, s a polgári parlamentarizmuson megjelentek a válságjelek. Az új autokratizmus sok mindent jól lát ezekből: a hagyományos parlamenti demokrácia mind kevésbé képes lefedni, megérteni és feloldani a tömbösödött, de a korábbiaknál jóval heterogénebb társadalom érdekszövevényét. Olyan kiemelkedő baloldali politikus, mint Tony Blair is érzékeli ezt, amikor emlékirataiban azt írja: „Már régóta eljutottam arra a következtetésre, hogy noha a pártrendszer szükséges, egy bizonyos szinten irracionális és kontraproduktív. Azt jelenti, hogy a különbségeket el kell túlozni vagy ki kell találni; hogy az értelmes embereket meggátolja abban, hogy értelmes célok érdekében együttműködjenek; hogy komplex problémák, amelyek megoldása gondolkodást igényel, a szlogenek csatározásának színvonalára süllyednek.”
A „szlogenek csatájában” a tömegdemokráciák lakói elbizonytalanodtak saját intézményrendszerük megítélésében. A globalizmus pedig bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé tette a viszonyokat. A polgár agresszivitásának oka, hogy késztetése lenne, de elveszik az egyre nagyobb versenyben, értéktelenné válik, bár meg akarja mutatni, hogy igenis számít. A munka jó részét kiszívta a fejlődő világ, úgy érzi, még a tőke is cserbenhagyta, aminek okát nem érti, mert közben mind többnek tűnik az idegen, és azt sem érti, miért van rájuk szükség, rá pedig miért nincs. Munkája elértéktelenedik, a korábban bizalmát élvező intézményei, a közszolgáltatások gyengülnek – miközben az erő iránti igény nő.
A populizmus ezt használja ki, amikor egyszerű beszéddel, gyorsan emészthető jelképrendszerrel az autoriter család hagyományos receptjét ajánlja. Rendet, zárt, konzervatív értékközpontú társadalmat, erős, mindent megoldó, korporatív, a közérdeket mindenek fölé helyező államot, élén az erős vezérrel. A képviseleti demokrácia fárasztóan aprólékos érdekegyeztetései, valójában az egyéni és kollektív szabadság és annak megélt élménye helyett határozott, „tiszta, közvetlen demokráciát”, ahol egyetlen éles hangot kell csak követni a boldoguláshoz. Ahol valójában elhitetik vele, hogy azt kívánja, amit a többség akar. Ez a szabadság ára, amit könynyelműen megfizet.
Mondani könnyű, mi is mondjuk Francis Fukuyamával: amíg a globális kapitalizmus élteti a világot, addig a liberális demokrácia a legfőbb – sőt valójában az egyetlen – rendszer, amelynek elvei szerint a modern társadalmak politikailag és gazdaságilag megszervezhetőek. Amelynek sikeréhez azonban elkerülhetetlen, hogy az individualizmustmérsékelje a közügyek iránti érdeklődés, a társulási készség. A tömegdemokráciákkal – a nyugati kultúrákban legalábbis – lejárt a nagy, véres emancipációs forradalmak ideje. Bár azt gondoljuk: a társadalomátalakítás újabb nagy kora – példa rá az Európai Unió létrejöttének békés racionalizmusa – még csak most virrad fel.
A hajdani forradalmakhoz képest ez lassú, „vitatkozó” folyamat lesz. A szavazati jog általánossá válásával ugyanis túl nagygyá dagadt az a bázis, amelynek legalábbis négyévente közvetlen beleszólása van a társadalom alakításába. Ez a mindenki beleszólhat és bele is szól mindenbe „testes demokráciája” az emancipáció vívmánya, egyben látszólagos érv a demagóg autokraták kezében, akik jobban bíznak a saját jövőbe látó akaratukban, az erőszakos boldogításban, mint a valóban nehézkes kompromisszumokban, a tömegek hosszú távon megmutatkozó józan ítéletében. A lassú, de szerves fejlődésben.
De: tudnak-e az európai országok kapitalizmusai európai kapitalizmussá egyesülni, vannak-e olyan közös európai értékek, amelyek egységbe tudják foglalni ezeket az eltérő kultúrájú nemzeti kapitalizmusokat? És megtalálják-e ennek az egységnek megfelelő politikai intézményrendszert, amely a liberális parlamentarizmus nyomába léphet? Ami bebizonyíthatná: a populista, autoriter berendezkedés nem kiút, hanem a történelem ismét feltalált – csak átmenetileg virágzó – zsákutcája.
Ez csak akkor sikerülhet, ha Európa lakói globálisan gondolkodnak önmagukról. Ha a politikai nemzetállamok újra tudják osztani az eddig szuverén törvényhozói és végrehajtói hatalmuk jogait az uniós intézmények és a kulturális nemzetállamokká lett országuk között. Ha ugyanezt megteszik saját törvényhozásuk és végrehajtó hatalmuk, valamint a helyi közösségek között.
Amikor azt mondjuk: az ipari szervezet optimális formája nem a nagy és nem is a kis vállalat, hanem a hálózat, amely egyesíti a kettő előnyeit, akkor azt is mondjuk: e gazdasági hálózatnak megfelelő politikai hálózatot is kell építenie. Ez éppen ellentétes a központosított állam mindenhatóságával, a zárt, kirekesztő autoriter berendezkedéssel. Szabadon társult polgárokat feltételez, nem vezéreknek bólogató mamelukokat.
