A történet a hármas metrón kezdődött tizenhat évvel ezelőtt. Csermely Péter egy fiatalokból álló, hangoskodó társaságra lett figyelmes. – Az egyik fiú helyre tette a hangoskodókat, elsimította a feszültségeket. Jó volt látni, hogy még egy ilyen rossz helyzetben lévő, szegényes öltözékű csapatban is akad olyan ember, aki ilyen jól kommunikál mindenkivel – emlékszik.

És ekkor valami furcsa történt: „Embert faragsz belőle!” – szólalt meg egy hang Péter fejében. Nem az ő hangja volt. – Megdöbbentő élmény volt, bár életem legfontosabb pillanataiban már hallottam ezt a hangot korábban is. Arra gondoltam: Embert faragni?” Kiből? Hogyan? Ez a világ ma olyan, hogy nem mehetek oda egy idegenhez azzal, hogy hallottam egy hangot a fejemben, és meg kell ismerkednem vele –mondja.

Végül, mikor a társaság többi tagja leszállt, Péter mégis odalépett a fiúhoz, bár a hangról nem tett említést. A beszélgetés kényszeredetten indult, aztán mégis másfél óráig tartott. – Rögtön látszott, hogy István kivételes személyiség. Egyfelől nagyon elesett, roma származású, állami gondozott, aki kisegítő iskolába jár. Másrészt ki akar törni, tervei vannak, de annyira be van zárva egy helyzetbe, hogy ez nem fog sikerülni segítség nélkül – összegzi Péter.

– A beszélgetés végére tudtam, hogy bízhatok benne, hogy nem egy cukrosbácsival vagy egy szélhámossal van dolgom. Visszamentem a nevelőotthonba, közöltem, hogy holnap kimenőre megyek és felkerestem Pétert – emlékszik István.

A fiú ekkor 15 éves volt. A Nyírségben nevelkedett, a szüleit soha nem ismerte, csecsemőkorában került állami gondozásba. Pár hónapig járt egy szakiskolába, ahová soha nem akart járni. Egy bizottság döntött úgy, hogy képességei alapján kőműves legyen belőle. Mint oly sok más hátrányos helyzetű, roma származású gyereket, őt is enyhe fokú fogyatékossá minősítették, és kisegítő iskolába küldték. – Nem tudott olyan kérdésekre válaszolni, mint pél dául „Mi Olaszország fővárosa?” Pedig ennek semmi köze az értelmi képességekhez, ezt valakinek vagy megtanították, vagy nem. Istvánnak nem – magyarázza Péter.

Csermely Péter professzor, hálózatkutató. Egy olyan munkacsoportot vezet, amelyben orvosok, biológusok, fizikusok, informatikusok, pszichológusok dolgoznak együtt. Kutatásaiban, ahogyan ő fogalmaz, a stressz és az öregedés témája között ingázik. 2006 óta a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács elnökeként a hazai tehetséggondozás összefogásánmunkálkodik. 2008-tól két éven át a Sólyom László akkori köztársasági elnök által életre hívott Bölcsek Tanácsa tagja volt.

István Péter segítségével először az általános iskolát fejezte be. Azt mondja, hogy 4,5-ös átlaga miatt elbízta magát, és következő célként a gimnáziumot jelölte meg. – Hatalmasat koppantam. Első év végén öszszesen egy tárgyból nem buktam meg – nevet. Sokszor, amikor felelni hívták, inkább megkérte a tanárt, hogy írja be az egyest, minthogy megszégyenüljön az osztálytársai előtt. Úgy érezte, hogy mindenki „legalább hatszor okosabb nála”. Amikor két autista gyerek érkezett az osztályba, megörült, hogy végre van két nála is nehezebb sorsú társa. Aztán az első matekórán kiderült, hogy matekból még nekik is jobban megy az iskola.

Péter szerint egyszerűen túl nagy volt az ugrás a nevelőotthonból egy belvárosi gimnáziumba. Ráadásul István diszleksziás, diszgráfiás és diszkalkuliás. A roma származás sem volt előny, az egyik tanár például kijelentette, hogy amíg ő itt tanít, cigány gyerek nem végez az iskolában. (A sors iróniája, hogy évekkel később egy másik iskolában újra ő tanította Istvánt, és a tudása miatt jó jegyeket adott neki.)

A sikertelen gimnáziumi kísérlet után két szakma megszerzése következett: István asztalos és vagyonőr végzettséget szerzett, majd újra előállt az ötlettel, hogy érettségizni szeretne. Ezúttal a Zöld Kakas Líceumba került, ahová sok túlkoros, újrakezdő diák jár. Itt tanult meg tanulni. – Több ilyen, második esély típusú iskola kellene. Sokan azt hiszik, hogy ha valaki 18 éves koráig nem végez el egy gimnáziumot, akkor elveszett ember. Pedig itt van István példája, aki 23 évesen kezdte – mondja Péter.

Persze nem csak a gimnáziumban foglalkoztak Istvánnal. Otthon a legfontosabb feladat a szókincs fejlesztése volt. Péter szerint a hátrányos helyzetű gyerekeknél ez hiányzik a legjobban, egyszerűen nincsenek szavaik. István 15 évesen pár száz szót használt rendszeresen. Az első néhány közös évük azzal ment el, hogy beszélgettek, órákon át. – Sok, viszonylag egyszerű szót sem ismert. Volt, hogy tízszer, húszszor elgyakoroltunk egy szót, hogy helyesen tudja kimondani, olyan szavakat, amiket mások 3-4 évesen tanulnak meg – magyarázza.

István már a gimnáziumban eldöntötte, hogy szociális munkás lesz, hogy segíthessen a hozzá hasonló sorsú gyerekeken. – Mentem első nap beíratkozni a Wesley főiskola nyolcadik kerületi épületébe. Láttam a környéken a sok hajléktalant, roma asszonyok ültek a házak előtt, szotyiztak, a gyerekek az út közepén játszottak. Furcsa volt, mert azt hittem, hogy mostantól, immár főiskolásként valami sokkal szebb környezetbe járhatok – mosolyog.

Nemrég diplomázott, most önkéntes a Fővárosi Önkormányzat Módszertani Gyermekvédelmi Szakszolgálatánál, de reméli, hogy hamarosan állásba is kerülhet ott. A régi gyámja és későbbi témavezetője, Radoszáv Miklós segítségével készített egy kutatást is arról, hogy egy állami gondozott gyereknek mekkora esélye van arra, hogy diplomát szerezzen. Az eredmény nem meglepő: segítség nélkül szinte semmi.

Az évek során még valami megváltozott: István hivatalosan is Péter fia lett. Nevet változtatott, néhány éve őt is Csermelynek hívják. Azt mondja, hogy lezárta a múltat. Vér szerinti apja halála mégis emlékezetes maradt számukra. – István ült a konyhában és látszott, hogy megviselte valami. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj. Mondta, hogy meghalt az apám. Nem értettem. Én vagyok az apja, itt állok a konyhában, nem haltam meg. Nem tartom magam buta embernek, de hosszú percekig tartott, mire rájöttem, hogy miről van szó – emlékszik Péter.

Csermely Péter határozottan állítja: egyetlen ember elég. Egy orvos, plébános, tanár vagy rokon, aki hisz a gyerekben és el tudja juttatni egy olyan emberhez, aki segíthet. Ha csak egyvalaki van az életében, aki szeretettel közelít felé, az elég lehet a kitöréshez.

1996-ban, immár együtt, létrehozták a Kutató Diák mozgalmat. Ha egy középiskolás úgy gondolja, hogy szeretne egy területet – a matematikától a történelmen át a kémiáig – jobban megismerni, kutatni, a mozgalom segítségével bekerülhet az ország legelismertebb kutatóinak csapatába. Mára több mint tízezer diák kapcsolódhatott be a legmagasabb szintű hazai kutatásokba. – Sok olyan diák van közöttük, akik nem értelmiségi családokból jönnek, akiket akár verhetnek is otthon, vagy csak nem törődnek velük. Aztán vannak olyanok, akiket kiközösítenek az iskolában, mert mások, akik szinte menekülnek a tanulásba, mert más sikerük nincs – mondja Péter.

A Kutató Diákot a Tehetségpontok létrehozása követte. Ha egy fiatal úgy érzi, hogy tehetséges valamiben, érdekli egy terület, legyen az a földrajz vagy a zene, a főzés vagy az irodalom, akkor csak le kell ülnie az internet elé, és a geniuszportal.hu lapon kikeresni, hogy hol van a lakhelyéhez legközelebbi Tehetségpont, ahol segítenek kibontakoztatni a képességeit. (Jelenleg 512 ilyen pont van az országban, főleg iskolákban, de működik Tehetségpont javítóintézetben is.) Mára több mint tizenegyezer pedagógus vett részt a Magyar Géniusz Program csapata által szervezett tehetségről szóló tréningeken, ahol a tehetség felismeréséről, gondozásáról tudhattak meg többet.

– Sokszor látom, az oktatásban és más területeken is, hogy gyermeki módon gondolkozunk, még a politikusok is. Azt hisszük, hogy hónapok alatt lehet változásokat elérni, pedig éveket kell befektetni egy programba ahhoz, hogy egy nagyon kis előrelépést tegyünk – hangsúlyozza.

István hozzáfűzi, hogy egy dolgot mindenképpen meg kellene tenni a hátrányos helyzetű, roma gyerekek előrejutása érdekében. – A szélesebb közösségbe kerülésük elengedhetetlen. Ha nem kapnak segítséget, ha nem ismerhetnek másokat, nem tudnak előrébb lépni – állítja.

És még valami: Péter szerint nem igaz, hogy Istvánnak csak szerencséje volt, hogy találkozott vele. – A bizalom bizalmat szül, ez sajnos nagyon nem jellemző a mai magyar társadalomra, ez ma nem életstratégia. István azonban nagy bizalommal tud lenni az arra méltó emberek iránt. Megkeresi az értékes embereket, és meri rájuk bízni magát, képes tőlük tanulni. Ez a titka annak, hogy oda jutott, ahova.

A bizalom bizalmat szült – Csermely Péter és Csermely István