Én ugyanis ezeknek az embereknek a 80 százalékát nem ismerem, legalább a felének pedig még a hírét sem hallottam. Márpedig ha ez így van, akkor én alkotó, legfőképp író emberként egészen más világban élek, mint a „legbefolyásosabbak”.

Gyorsan előre bocsátom: az én világom nem az „ipar”. Az másoké. Olyan embereké, akik bár valószínűleg olvasnak, nem írnak, nem készítenek vagy szerkesztenek műsorokat. Bár óvakodnék a durva megfogalmazásoktól, ugyanazt a címkét ragasztanám a legtöbbjükre, mint amivel Sir Robin Day, a BBC hajdani sztárriportere sértette „halálra” Mrs. Thatcher védelmi miniszterét, John Nottot, amikor őt „ma itt, holnap ott” típusú politikusnak nevezte.

A „médiaipar legbefolyásosabbjai” is sűrűn váltogatják a pozícióikat: „ma itt, holnap ott” vezérigazgatók, kereskedelmi igazgatók, ügyvezetők etc. Az a közös bennük, hogy apró kivételektől eltekintve valamennyien a bulvármédiában vagy akörül tevékenykednek. A nagy kereskedelmi tévékben és rádiókban meg az ezek „sztárjait” sztároló bulvárjellegű napi- és hetilapokban. Listájuk jó annak a „balhitnek” az eloszlatásához, hogy a magyar közvéleményt, annak vélekedéseit a minőségi napilapok publicistái, minőségi rádiók és televíziók műsorvezetői formálják.

A „legbefolyásosabbak” között még véletlenül sem bukkan fel azonban egyetlen, általam befolyásosnak gondolt név sem, se a Friderikuszé, se a Havasé, se a Freié, se a Bolgáré, se a Váncsáé, se a Kálmán Olgáé, de még a Bayer Zsolté se; nem folytatom.

Akkor pedig nincs más hátra, mint tudomásul venni azt, amit a Csurka István által írt Miért rosszak a magyar filmek? című hajdani komédia (1964!) rendezője a daru tetején levő kosárból forgatás közben leüvölt a barátjának (az írónak): „Öregem, ez nem művészet, ez ipar”.

Azt kell hinnem, tényleg az, s mi mindannyian, akik a tollunkat koptatjuk, műsort készítünk és vezetünk, kiszolgáló személyzet vagyunk. Ami ugyanis ebben az „iparban” számít – a nevekből, a funkciókból kiolvasható – az három dolog (vagy cinikusabban: csak egy). Ki mekkora vonzó reklám- és hirdetési felületet tud kínálni? Az ilyen embert övezi a legnagyobb tisztelet, nem véletlen, hogy az RTL Klub vezérigazgatója a maga ValóVilágjával és hasonló színvonalú produkcióival ennek a médiaiparnak a legkörülrajongottabb szereplője. Kettő: ki vásárolja meg a felkínált felületet? A „médiacégek”, amelyek e felületeket nagy haszonnal adják tovább a hirdetőknek. Három: ki állítja elő a hirdetéseket és a reklámokat, amelyek aztán megjelennek a milliók által nézett tévék és az ugyancsak milliók által olvasott bulvárlapok hasábjain? Ezek ugyebár a reklámosok, akiknél kisebb, de mégis tekintélyes a haszonrés.

Kérdés: ugyan mire vannak ezek az emberek „befolyással”? Ha a szerkesztőségekre, akkor „megállj!”, mert nincs újságírás (média) szerkesztőségi függetlenség nélkül.

Ha iparszerű befolyásuk van a médiatartalmakra, akkor mi egy végletesen torz világban élünk, ahol a kereskedelmi televíziók és a bulvárlapok sehol Európában nem tapasztalható összefonódása alakítja az emberek ízlését, ismeretvilágát, ha nem az életét, kirekesztve abból azt, amit én minőségnek gondolok.